42. rész: Problémák

Egy váratlan csengetés zavart meg minket.

- Vársz valakit? - kérdezte Castiel.

Megráztam a fejem.

- Benjamin nem lehet, neki van kulcsa.

- Akkor ne nyiss ajtót.

Átöleltem és vigyorogtam.

- Oké - felnevettem.

Ujjaimat végighúztam érzékien a hátán és beleharaptam gyengéden Castiel alsó ajkába. A lábaimat a dereka köré kulcsoltam. Bőre érintése még izgatottabbá tett engem, azonban valaki megállás nélkül még mindig csengetett, így hát Castiel elhúzódott tőlem és mellém feküdt.

Szerettem volna így maradni és nem akartam egy picit se elszakadni a Vöröskétől. Bár nem minden alakulhat úgy, ahogy én – mi –szeretnénk.

- Úgy látszik, valami nagyon sürgős lehet – mosolygott.

Nem akartam, de már kezdett idegesíteni ez a hang.

- Megnézem, ki lehet - sóhajtottam fel.

A földről felszedtem a bugyimat és Castiel pólóját, amiket gyorsan magamra kaptam. A Vöröske pólója a combomig ért, szóval eltakarta az intim testrészeimet. Még mielőtt kimentem a szobából, Castielre pillantottam. Engem nézett és vigyorgott.

- Szexi vagy - felnevetett. – De nem gondolhatod komolyan, hogy így nyitsz ajtót.

Kinyújtottam rá a nyelvem és a szobám ajtajához siettem, amikor váratlanul Castiel hátulról átölelt. Az állát a vállamra tette és egy darabig így maradtunk, csendben, mozdulatlanul. Már azt hittem, hogy sose fog megszólalni, amikor mély hangjával suttogott a fülembe.

- Nem engedlek el addig, amíg legalább egy nadrágot fel nem veszel. Egy férfival is találkozhatsz odakint, sőt… egy perverz alak meg is leshet.

A szememet forgattam, de nem vitatkoztam. Végül is igaza van. De ő még mindig nem engedett el.

- Rendben van, Castiel. De elengednél?

- Nem.

- De így nem tudok felvenni semmit.

- Na jó – nevetett fel. Nyomott egy puszit az arcomra, azután elengedett. Felé fordultam, közben ő meg visszament az ágyba. Megláttam a formás fenekét… Teljesen pucéran állt mögöttem az előbb… Izé.. Nem tudom miért, de még csak most jövök zavarba. Castiel betakarózott a mellkasáig, azután megnyalta szexin és lassan az ajkait. Jajj, észrevette, hogy bámulom. Gyorsan elkaptam a tekintetem és megpillantottam a cicanacimat, ami a padlón hevert. Felvettem és kisiettem az ajtóhoz. Egy kicsit elpirultam, éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Lesiettem az emeletről és máris az ajtóhoz értem, ahol a túloldalon valaki engem várt, és még mindig nem hagyta abba a csengetést. Most már tényleg kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az.

Vettem mély levegőt, aztán kinyitottam az ajtót. Viktorral találtam szemben magam, aki feszültnek és szomorúnak látszott. Először nem vette észre, hogy ajtót nyitottam, tovább nyomogatta a csengőt és lefelé nézett. Szemei szomorúan gondterheltnek tűntek, a haja kócos volt és kicsit nedves. Pedig nem esik kint az eső.

Arra nem számítottam, hogy pont ő várt itt, azt hittem Rosalia vagy Alexy, vagy esetleg Benjamin egyik haverja. Mivel fél perc múlva se vett észre, én szólaltam meg előbb.

- Viktor

Rögtön felkapta a fejét és rám nézett.

- Szia - mondta rekedt hangon.

- Mi a baj? - kezdtem köszönés helyett.

- Úgy érzem, rosszul leszek. Úgy érzem, hogy előtör belőlem a gonosz énem. Közeledben akarok lenni – tört ki belőle egy szaggatott sóhaj. Erősen lehunyta a szemét és láttam rajta, hogy erősen koncentrált, nehogy rosszat tegyen.

- Gyere be.

Aggódtam érte, mert azért közöttünk kialakult egy féle barátság. Csak attól félek, hogy meglátja Castiel és neki esik. Lehet, hogy megérdemelné Viktor, de szeretnék neki segíteni, mert ő is segített nekem a nehéz időkben.

Leültettem a konyhába egy asztalhoz és a felső szekrényes polcból elővettem egy poharat. Megtöltöttem hideg vízzel, aztán Viktor elé tettem.

- Idd meg. Mindjárt jövök.

Felsiettem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót és a szekrényemhez léptem. Eldugtam az egyik fiókba egy kis nyugtatót, mikor depressziós voltam. Benjamin el akarta tőlem venni, mert nem akarta, hogy ilyeneket szedjek, de szükségem volt rá. Hamar megtaláltam a kis műanyag dobozt, közben éreztem magamon Castiel kíváncsi tekintetét.

- Ki az? Beengedted?

- Ne akadj ki, de Viktor van itt.

- Micsoda? - A nyugodt arcát az idegesség váltotta fel. – Küld el! - állt fel. Látom, már felvette a szürke boxerét.

- Beszélek vele, aztán elmegy - oda lépek hozzá és egy csókot nyomok a szájára. - Sietek.

- Jövök veled - megtalálta a fekete farmernadrágját és fel is vette.

- Az nem lenne jó ötlet.

- Érdekel engem?

- Viktor beteg. Muszáj beszélnem vele négyszemközt - pici néma csend után folytattam. - Tudod, ő vígasztalt, amíg te távol tartottad magad tőlem- dühös lettem. Megfordultam és megcéloztam az ajtót, de ő elkapta a csuklóm. Szája szomorúan lekerekedett és ellágyult a szívem. Megenyhültem, pedig most nem akartam. Felsóhajtottam és a szememet forgattam.

- Rendben – adta meg magát és duzzogva leült az ágyra. – Ne haragudj. – Összefonta a karját a mellkasán. – Amúgy meg mi van abban – nézett a kezembe lévő kicsi üvegre.

- Nyugtató – feleltem.

Már fogtam a kilincset, amikor újra megszólalt.

- Be akarod nyugtatózni? Hmmm… Jó ötlet, mennyit adsz be neki? – Mivel nem válaszoltam, folytatta. – Szerintem nyomd le a torkán az összeset. Mennyi van abban?

Úgy gondoltam, jobb, ha nem válaszolok, inkább ott hagytam.

Viktor még mindig ugyan ott ült, ahol hagytam. Az ujjait babrálta és mélyeket sóhajtozott, a szemöldökét összevonta, a száját harapdálta.

- Itt vagyok.

Láttam, hogy megitta a vizet, amit adtam neki. Elvettem tőle és megtöltöttem megint ugyan azzal. Leültem mellé, megfogtam a kezét és oda adtam neki a poharat. Most már felém nézett, a szemei könnyes volt. Lecsavartam a műanyag üvegről a kupakját, és kiszedtem belőle egy darab tablettát. Ezt a másik kezébe adtam.

- Nyugtató… Ettől biztosan jobban leszel – feleltem.

Lenyelte. Közben visszacsavarta a kupakot.

- Köszönöm.

- Van kedved beszélni? – tettem fel a kérdést.

Megrázta a fejét. Leejtette a tekintetét rólam, le a kezeire, amik a combján voltak. Eltelhetett vagy pár perc, amikor megszólalt.

- Már kezdem érezni a hatását. Tényleg köszönöm.

- Semmiség… - mosolyogtam.

Nem tudom miért, de megéreztem, mint ha a Vöröske engem figyelne. Az ajtó felé néztem, de nem láttam senkit. Biztosan lejött megnézni, mit művelünk. Nem hiszem, hogy kibírná azt, hogy csak várakozzon és elviselje, hogy a barátnője azzal a férfival van egy légkörben, aki bántott. Nem foglalkoztam vele, úgy hogy újra Viktorra figyeltem. Még mindig némán üldögélt, a szemét lehunyta.

- Haza kéne menned – mondtam.

- Nem akarok – kinyitotta a szemét és rémületet pillantottam meg benne. – Hagy maradjak itt – kérlelt.

- Nem lehet…

Tényleg nem maradhatott itt. Az egyik oka az, hogy itt van Castiel, a másik pedig az, hogy Benjamin nem szívesen látja. Sőt… utálja, hisz tudja, mit művelt velem.

- Nem akarok egyedül lenni – mondta kétségbeesetten, miközben közelebb húzta magát hozzám a székével. A térdünk összeért.

- De tényleg nem maradhatsz…

Ekkor hirtelen felállt és engem is magával húzott. Remegő kezeivel szorosan átölelt és a fülembe kezdett suttogni.

- Kérlek, kérlek, kérlek…

Nem öleltem vissza, sőt, próbáltam a mellkasánál eltolni magamtól, de nem hagyta.

- Kérlek, hagy maradjak – még erősebben ölelt magához, hogy már kinyomta belőlem a levegőt.

Ekkor hirtelen csattanást hallottam, összeesett, lecsúszott a testemről a keze és elterült a földön. Előttem Castiel állt dühös arckifejezéssel, kezében egy serpenyővel. Hirtelen ledermedtem és nem tudtam mi van. Aztán felfogtam a következő pillanatban. Castiel leütötte Viktort azzal a serpenyővel!

- Castiel – újra lepillantottam az eszméletlen Viktorra, aztán vissza a Vöröskére. – Te hülye! Mér ütötted le?!

- Talán azért, mert ez a seggfej épp a nőmet ölelte.

- El akartam küldeni – felemeltem a hangomat. Ideges lettem.

- Vettem észre, mennyire volt hajlandó elhúzni.

- Arrgghh! Most mi lesz vele?

- Kidobjuk – vonta meg a vállát.

- Így nem hagyhatjuk az utcán, valaki kirabolhatja!

Erőltetetten felnevetett.

- Kit érdekel?

Leguggoltam Viktorhoz, és kivettem a farmerzsebéből a telóját. Nem néztem Castielre, tudom, hogy nem tetszett neki ez.

Megnéztem a híváslistáját, utoljára – nem is olyan régen – egy Toby nevű emberrel telefonált. Ezt a számot kezdtem el tárcsázni. Kicsöng…

- Hallóóóóhh Viktor, na mizu? – szólalt meg egy vidám mély hang.

- Szia, én nem Viktor vagyok.

- Egy női hang… Viktor máris elvesztette a szüzességét? Francba pedig azt hittem egy év múlva se fogja...– röhögött fel.

- Ööö… nem arról… - mint ha nem is hallotta volna, amit mondtam, folytatta.

- Hahaha! Most buktam egy ötezrest. Mi van vele?

Elmeséltem neki, hogy Viktor idejött és rosszul volt, meg hogy elájult. Azt kihagytam, hogy a pasim leütötte. Azt mondta, hogy érte jön, ezért megadtam a címemet.  Amikor letettem, visszatettem Viktor zsebébe a mobilját. Szerencse, hogy az első próbálkozásnál valaki hajlandó segíteni rajta.

Castielre pillantottam. Már letette a serpenyőt és az asztalnak dőlve engem figyelt. Feszültnek látszott, az is volt.

Fél óra múlva meg is érkezett egy fiú, aki el is vitte Viktort. Castiel nem volt hajlandó segíteni Tobynak, úgy hogy én nyitottam ki Toby kocsija ajtaját, ahova beültette. Pont, amikor elhajtott, Benjamin érkezett haza, aki boldogan tett le valamit a konyhapultra.

- Mit hoztál? – siettem mellé, Castiel mellettem volt.

Benjamin vigyorogva felém fordította a fejét, ám amikor meglátta a Vöröskét, dühös leegyenesítette az ajkát. Felé bökött a mutató ujjával és felvonta az egyik szemöldökét.

- Most csak képzelődöm, vagy tényleg itt van az exed? – kérdezte mérgesen.

- Ő nem ex, hanem a pasim, és igen, tényleg itt van.

- Natasha… - felsóhajtott és az ujjait kezdte roppantgatni. Gyilkos szemekkel pillantott a Vöröskére. Már majd nem megszólalt Castiel, amikor Benjamin megelőzte. – You are dead!

(- … - … - Halott vagy!)

- Hé! Benjamin… - mozdult, amikor elkaptam a karját. Belekaroltam. – Állítsd már le magad!

- Nem – rám nézett, lecsúszott a szeme a ruhámra. – Ez nem a te pólód.

- És?

- Vedd le!

- Hagyjál már!

Benjamin eltűnt, majd nem sokkal később az egyik pólómmal jelent meg. A kezembe adta.

- Vedd fel!

- De most… - nem tudtam kimondani, mert felrángatott a szobámba, ahol maga mögött becsukta az ajtót.

- Mit műveltetek? Mikor jött vissza? Megverhetem?

- Nem verheted meg…

Elmeséltem neki, de azt kihagytam, hogy lefeküdtünk. Közben átvettem a pólómat, Castielét meg az ágyamra tettem. A bátyám összefont karokkal figyelmesen hallgatott. A földről felvettem a hatalmas rózsacsokromat és Benjaminra néztem. Még mindig dühös volt.

- Kéne ennek egy váza.

Benjamin felsóhajtott.

A Vöröske az ajtó mögött várakozott, amikor kinyitottam, akkor láttam meg. Benjamin csak kiviharzott mellette. Castiel bejött, én meg oda adtam neki a pólóját, hogy felvegye.

Gyorsan kerestem egy vázát és találtam is egy átlátszót, amibe töltöttem egy kis hideg vizet, és bele erőltettem a rózsáknak a szárát. A virágot az ablakpárkányra tettem a gyertyák közé, de előtte eloltottam az égő illatos gyertyákat.

Castiel is már lenyugodott, úgy hogy együtt kézen fogva le sétáltunk a konyhába, hogy megvacsorázzunk.

Leültünk az asztalhoz, amin már ki voltak téve a tányérok. Benjamin spagettit tett a tányérokra, én meg segítettem neki megtölteni a poharakat itallal. Majd leültem Castiel mellé, előttünk Benjamin foglalt helyet. Eddig csak csendben voltunk, ám ahogy elkezdtünk enni, a bátyám megszólalt.

- Castiel... - nézett rá, amikor lenyelte a tésztát. - Hol voltál, míg Natasha te miattad szenvedett? Hah? Megcsaltad?

- Olyan férfinak hiszel, aki csalfa? Elszomorítasz – felelte Castiel.

Na, ezt még meg fogjuk beszélni, hogy még is hol volt. Én is kíváncsi vagyok, de én négyszemközt szeretnék vele beszélni. Majd holnap suli után.

- Sok mindennek el tudlak képzelni. Mit műveltetek fent, míg nem voltam itthon?

- Aludtam egy jót. Talán baj?

Benjamin nem jó kedvvel felröhögött.

- Aludtál? Asszed, ezt beveszem?

- Benjamin! - szóltam rá.

- Sok mindent beveszel a szádba, nem?

- Nem. Nem vagyok olyan, én csak szerelemből teszek olyanokat. Bár rólad ezt is el tudnám képzelni, ahogy egy másik férfi ágyában fekszel meztelenül, miközben a fé--- - szakított félbe. Ahh…

- Hagyd már abba! – mondtam.

- Perverz bátyád van – beszélt teli szájjal.

- Nem szokott ilyen lenni.. – Castielre pillantottam. Az szájára néztem, és hirtelen úgy éreztem, hogy legszívesebben megcsókolnám és a karjai közé bújnék. Ahw.. Annyira hiányzott. És valamit a bátyám észre is vett, ezért undor képet vágott.

- Fúúúj!

- Látod? Most is ilyenekről ábrándozik – röhögött fel Castiel, de nem volt őszinte a nevetése.

Viszont én se bírtam ki, hogy ne nevessek.

- Eléég! Egyetek – mondtam, és a villám köré csavartam egy kis tésztát.

- Szerintem jó lenne, ha befognád. Bastard! - utolsó szót motyogja.

(Bastard – gazember …)

- Nekem mindegy.

Hamar megvacsoráztunk, mert a két fiú nehezen bírta elviselni egymást. Castiel elment zuhanyozni, én meg felkapcsoltam a villanyt és leültem a szobámba az ágyikómra, hátradőltem és felsóhajtottam egyet. Ez a vacsora eléggé szívás volt... na, mindegy, túl vagyunk ezen is. Remélem, Benjamin megbékél ezzel.

Nagyban gondolkodtam és a fehér plafont bámultam, amikor valami gyors zene hangosodd fel. A hang irányába fordultam, ami a fejem fölött volt az ágyon. Castiel mobilja. A hasamra fordultam és a telefonért nyúltam. Egy ismeretlen szám. Gondolom nem lesz abból baj, ha felveszem.

- Haló? - szóltam bele.

- Castiel? - egy lány szólt bele kicsit félénken.

- A barátnője vagyok.

- Barátnő? - lepődöttségét hallani hangjában. - Izé... át tudsz adni neki egy üzenetet?

- Mit? Amúgy ki vagy?

Ki a fene ez a nő? Most elkapott a féltékenység.

- Sophie... a vonatállomáson vagyok és jó lenne, ha ide tudna jönni. Ezt elmondanád neki?

- Persze...

- Köszi... akkor... szia – letette.

- Várj! – kiabáltam idegességemben.

Francba! Letette.

A szívem gyorsabban kezdett verni, és elkapott egy félelem. Mi van ha... NEM!

Felállok és rohanok a Vöröskéhez, aki még mindig a fürdőszobában volt. Kinyitottam az ajtót és üvöltve berontottam.

- Mi a fenét csinálsz?! - dühösen lebiggyesztettem az ajkam.

- Koncerten éneklek... mégis minek tűnik, ha a fürdőben vagyok?

- Hülye! - Egy kis szünet után újra megszólaltam. - Egy lány téged vár a vonatállomáson! Ki az? - letettem a mosógépre a telóját, amit észre is vett.

- Milyen lány? - öltözködik.

- Mit tudom én! Valami Sophie.

Castielen látni, hogy teljesen lefagyott.

- Sophiet mondtál? - hangja kicsit remegett. Megfogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett. - Biztos Sophie? - látni rajta, hogy nem-et akar hallani.

- Igen... De ki ő?

Gyorsan felvette a ruháit.

- Majd később mindent elmagyarázok - rohan kifele.

- Hé! Várj! - sietek utána, de ő már elrohant. Waaaaah!!!! Megölök ma valakit! Ki az a Sophie?!

41. rész: Szeretlek

Ám amikor kinyitottam az ajtót, elállt a lélegzetem. Nem hittem a szememnek. Ez most álom?

- Ca-Castiel… -

Castiel az ágyamon ült, a kezében egy gitárral. Elkezdett játszani valami számomra ismeretlen dallamot, és énekelt. Castiel a szobámban van és énekel, és nem tudom, hogy csak hallucinálok. Most veszem észre, hogy a földön, az ablakpárkányon, az éjjeliszekrényemen gyertyák vannak, amelyek kellemes illatot árasztanak. Az ágyamon egy hatalmas nagy rózsa csokor hever, ami gyönyörű. Ledermedtem, bekönnyeztem. Elakadt lélegzettel hallgattam a Vöröske hangját, ami olyan szép volt. Nem csak a hangja, ami a szívemet melengette, hanem az is nagyon tetszett, amit énekelt.

Meghallgatnád a bocsánatkérésem?

Csak egy perc az egész

Hol is kezdjem?

Bármi is történt

Sosem akartalak megbántani

Hogy okozhattam neked ennyi fájdalmat?

Ha azt mondom, sajnálom

Elhiszed nekem?

Hallgass meg

Mondd, hogy nem hagysz el

Ha azt mondom, sajnálom

Meg tudsz nekem bocsátani?

Ha azt mondom, mindig számíthatsz rám

Elhiszed?

Elhiszed nekem?

Minden újabb szó

Csak olaj a tűzre

Nincsenek mentségek

Nincs magyarázkodás

Higgy nekem

Ha semmissé tehetném a hibám

Mindenem odaadnám

Ha azt mondanám

Már megtisztult a lelkem

S ha megígérném

Hogy összeszedem magam

Kinyitnád nekem az ajtót

S beengednél?

Elfogadnál olyannak, amilyen vagyok

S nem olyannak, amilyen voltam?

Amilyen voltam…

Ha azt mondom, sajnálom

(Ha azt mondom, sajnálom)

Ha azt mondom, sajnálom

(Ha azt mondom, sajnálom)

Ha azt mondom, sajnálom

Meg tudsz nekem bocsátani?

Ha azt mondom, mindig számíthatsz rám

Elhiszed nekem?

(Daughtry – sorry)

https://www.youtube.com/watch?v=e6oYmHdMWzw

Amikor befejezte, könnyes szemekkel rám nézett azokkal a szürke szemeivel, amelyek a megbocsátásomért könyörögtek. A gitárt letette maga mellé, felállt és a kezébe vette azt a hatalmas rózsacsokrot. Észre se vettem, hogy időközben a táskám leesett a vállamról, még azt se, hogy lecsúszott pár könnycsepp az arcomon.

Castiel felém nyújtotta a csokrot, én meg remegő kezekkel elfogadtam és beleszippantottam a gyönyörű virágba, amelytől majd nem elbőgtem magam. Úgy hogy beleharaptam az ajkamba, hogy visszatartsam. Nem akarok ennél jobban sírni, nem akarok… de nem bírom visszatartani, és csak potyognak a könnyeim.

A csokrot szorongatva felpillantottam a Vöröskére, neki is nedves volt az arca.

- Annyira sajnálom… Kérlek, bocsáss meg, hülyeséget csináltam. Szavakkal nem tudom elmondani, mennyire megbántam, amit tettem. Megvolt az okom, meg akartalak védeni, de így még nagyobb fájdalmat okoztam neked – szaggatottan mély levegőt vett, lehunyta a szemét. Egy kis néma csend következett, melyben csak a légzésünk hallatszott. Majd felnyitotta a szemét és folytatta. – Meg tudnál nekem bocsátani?

Még mindig nem tudtam megszólalni. Castiel itt van, és éppen bocsánatot kér. Tényleg megtörténik.

- Persze nem muszáj most azonnal válaszolnod – mondta. A hangja végig oly szomorú volt, hogy nem bírtam ellenállni neki. Meg akartam ölelni és csókolni. A finom illatát akartam érezni, amit a mai napig is lehet érezni a párnámon. Emlékszem, azt szorongatva aludtam el. Abba fúrtam bele az arcomat és sírtam. De nem csak a párnámon volt az illata… de mindegy.

- Ca-Cast… tiel… - nyögtem ki rekedt hangon.

A karomat leejtettem magam mellé, közben a rózsacsokor kiesett a kezemből. A lábam remegett, de nem foglalkoztam vele. Az ajkamat biggyesztettem le és a homlokomat ráncoltam, könnyeztem, de már nem is próbáltam visszatartani. A Vöröske karjaiba ugrottam, átöleltem a nyakánál és szorosan tartottam magamhoz. A lábaimmal átkaroltam a derekát és a nyakába fúrtam a könnyáztatta arcomat. Ő megtartott engem és a hátamon megéreztem a kezeit.

Egymást ölelve sírdogáltunk. Nem akartam elszakadni tőle, nem akartam elengedni, nem akartam újra elveszíteni. Őt akartam. Szeretem.

Pár perc telt el, amikor felemeltem a fejem és a szemébe néztem. A könnyektől csillogott a szeme.

- Szeretlek – suttogta. – Mindig is szerettelek és mindig is szeretni foglak.

- Én is szeretlek.

A következő pillanatban az ajkaink összeért, amelyek oly puhák voltak. Én meg úgy éreztem, hogy elolvadok, ezért a Vöröske a combomat fogta, hogy megtartson. Átadtam magam az érzésnek és éreztem, hogy közben felforrósodik a levegő. A selymes puha vörös hajába túrtam az ujjaimat, ő meg kiszedte a hajamból a hajgumit, azután az ágyra fektetett és fölém magasodott. Hallottam, hogy leesik a padlóra a gitárja, de nem foglalkoztunk ezzel.

A szívünk gyors ritmusban dübörgött a mellkasunkban egyszerre és a külvilág megszűnt. Csak mi ketten voltunk. Ebben a pillanatban sokkal nyugodtabbnak éreztem magam és boldog voltam, hogy itt van velem a szerelmem.

Tovább csókolóztunk, amíg csak bírtuk. A nyelveink összefonódott és jó érzéssel töltötte meg a sérült szívemet. Majd annyira eltávolodott tőlem, hogy a szemembe nézzen. Felnevettem és örömömben elsírtam magam. A hüvelykujjával letörölte rólam a könnyeket, gyengéden megpuszilta a homlokomat, az orrom hegyét, aztán az ajkaimat. A homlokunk összetapadt és az ajkát nyitotta, hogy megszólaljon.

- Jól áll neked a fekete – mosolygott.

- Tudom, de a vöröset jobban szerettem.

Aztán újra megcsókolt. Újra és újra. Majd ismét elhúzódott tőlem és a homlokomra fektette az övét.

- Hiányoztál – szólalt meg halkan levegőt kapkodva.

- Soha többért ne hagyj el!

- Nem foglak.

- Ígérd meg.

Lemászott rólam, és leült mellém. A hajába túrt és felsóhajtott.

Ebben a pillanatban nem akartam tudni, miért ment el, nem akartam megtörni ezt a pillanatot. Csak élvezni akartam és ezt is tettem. Közelebb férkőztem hozzá és átöleltem hátulról, a fejemet a széles vállára hajtottam és mély sóhaj szakadt ki belőlem. Lehunytam a szemem, ő meg a tenyerét az én ujjaimra fektette. A szíve olyan gyorsan dobogott neki még most is, mint az enyém.

- Castiel – kezdtem. – Még egyszer nem tudnám elviselni azt a fájdalmat – megint a sírás kerülgetett. Már elegem volt ebből, ma tényleg sokat sírtam.

Leszedte magáról a kezemet, elhúzódtam tőle, ő meg megfordult. A két tenyerébe fogta az arcom, mélyen a szemembe nézett és megszólalt.

- Ígérem. Nem foglak elhagyni többért. Soha. Soha, soha és soha.

Magához ölelt és újra csókokkal halmozott el, a számtól haladt lefelé a nyakamig. A kezei lecsúsztak az arcomról, érintve a vállamat, a karomat és a csípőmet. Édes puha ajka épp hogy érintette a bőrömet, amitől a hideg rázott ki. Közben hátrafelé dőltem, magammal húzva a Vöröskét, végül egy párnára tettem le a fejem. Castiel ismét felettem volt, én meg a szürke pólója alá nyúltam és végig simítottam a gerincén.

Édes mosolyát éreztem a nyakamon, én meg neki álltam levetkőztetni. Szóval felhúztam a pólóját, amiből ő kibújt, így láthatóvá vált az izmos felsőteste. Egyik tenyerébe fogta az arcom, a másik karjával pedig azon támaszkodott és ismét belekezdtünk szenvedélyes csókcsatánkba. Magamról is lekerült a felsőm, a melltartóm és meztelen felsőtestünk összeért, amitől éreztem, hogy picit elpirulok.

Minél közelebb akartam magamhoz tudni, a súlyát is érezni akartam, mert így tudtam, hogy tényleg itt van, és nem álmodom. Eggyé váltunk és boldogok voltunk. Felemelő érzés volt újra magamhoz ölelni, a karjaiban lenni, az édes ajkait a számon érezni, az elbűvölő szürke szemeit látni, az egész testét és meleg leheletét bőrömön érezni, hangját hallani és azt is imádtam, ahogy felfaltuk egymást.

Már besötétedett, amikor még mindig egymás karjaiban feküdtünk. A Vöröske elaludt, én meg a mellkasán pihentettem a fejem és végigsimítottam a csupasz mellkasán. Közben a szívverését hallgattam, ami már nem vert olyan gyorsan, mint pár órával ezelőtt. Mosolyogtam és felpillantottam az arcára. Feltámaszkodtam a karomra és apró csókot hagytam az ajkán. Semmit nem reagált. A kezembe vettem egy kis fekete tincsemet és a hajszálak végével végigsimítottam Castiel száján, amitől ő tőlem elfordította a fejét. Megemeltem a takarót és bebújva magamra terítve a mellkasára ültem. Megint megcsináltam azt a mozdulatot a hajammal, amit az előbb. A tenyerével megdörzsölte száját. Már majdnem újra megcsikiztem, amikor ő hirtelen felnyitotta a szemét és rám nézett.

Szexin elmosolyodott.

- Gyönyörű vagy – szólalt meg lágy hangon.

Halvány pír lepte el az arcom

Megpördülve fölém emelkedett és izzó ajkaival betapasztotta a számat, beszívta az alsó ajkamat. Azután elhúzódott tőlem annyira, hogy a szemembe nézzen. Már nyitotta az ajkait, amikor váratlanul csengettek.

40. rész

Március 24.

Egy újabb nap, egy újabb keserű érzéssel a szívemben és egy újabb magányos hétfővel folytatom az életemet. Pár hónap telt el azóta, hogy megmentettek. Először nem akartam elhinni, hogy Viktor mentett meg, de végül meggondoltam magam. Tényleg ő volt. Nem csak a szemében láttam, hanem Castiel viselkedésén is. Egyszerűen nem értettem, hogy mi a baja, hogy mi történt vele. Nem hajlandó velem beszélni. Később eltűnt. Hiába vártam rá, a szobájában, a szülei háza előtt, a suliban, otthon, meg ahol csak felbukkanhat, de ő felszívódott. A szüleinek se mondott semmit, csak annyit hagyott nekik, hogy „Elmentem és nem jövök vissza.. Castiel” – ezt egy papírra írta. Annyiszor hívtam és annyiszor küldtem neki SMS-t, de arra se válaszolt. Nélküle senkinek érzem magam. Magányos vagyok és szánalmas. Azt érzem, hogy valamit elrontottam, de később elgondolkodtam ezen. Azt gondolom, hogy nem én lehetek a hibás -, na jó, Rosalia döngette belém a szavakat: "NEM VAGY SZÁNALMAS! SZEXI VAGY ÉS ERŐS!" - ordította a fülembe. Hehe...

Néha annyira rám tör a hiánya, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. Lefekszem az ágyamra, vagy a földre és csak sírok és gondolkozok. Ahogy teltek az idők, egyre könnyebbé vált az elvesztése, de csak annyira, hogy felülkerekedjek az érzéseimen, és foglalkozzak a saját dolgaimon. De azt az egyet nem tudtam megtenni, hogy a gyűrűt, amit tőle kaptam, azt eltegyem, és többet ne lássam. Magamon akartam tudni.

Nem bírtam elviselni a vörös színű hajamat se, mert a Vöröskére emlékeztetett. Rosalia azt javasolta, hogy fessem be más színűre és én így is tettem. A fekete színt választottam, mert az az eredeti hajszínem és bevallom, kicsit hiányzott. Szóval most a hosszú egyenes fekete hajamat kontyba tettem, elől kint hagytam egy kis tincset oldalfrufruként. Felvettem egy fekete cicanacit egy testhez simuló pólóval és egy világoskék farmerdzsekivel. Felhúztam az újabb fekete cuccomat a lábamra, a cipőmet. Már fogtam is a táskámat és a kulcsomat, már léptem ki a házból és zártam be az ajtót, amikor visítva hátulról Rosalia ölelt át. ANYÁD!

Sikítottam egyet, közben felé fordultam reflexből. A mellkasomra tettem a tenyerem és mélyeket lélegeztem. A pulzusom felgyorsult, és csak pislogtam rá. Mintha ő is megijedt volna a sikításomtól, de a következő pillanatban elnevettük magunkat.

Az angol óra elkezdődött. A tanár a jövő heti témazáróról magyarázott, én meg az ablakon bámultam ki, a felhős eget néztem, közben emlékek rontottak rám. Még mindig ugyan ott van a helyem, ahol eddig és mindig, amikor egyedül ülök itt, a szívem megáll és semmivé válok, de nem szó szerint. Általában Rosalia vagy Alexy ül be mellém, most Alexy van mellettem, ő jegyzetel.

Lysander se tudja, mi van a Vöröskével, de van egy olyan érzésem, hogy többet tud, mint ahogy mondja. Biztosan tartja vele a kapcsolatot.

Biztosan minden nap jelenti neki, hogy mi van velem.

Biztosan valaki megfenyegette Castielt.

Talán nem véletlenül történt mindez.

Talán szeret még engem.

Talán…

A gyorsan dübörgő szívemre tértem vissza a valósághoz, a kezeim remegtek, amelyek a padon feküdtek és szaporábban vettem a levegőt. Alexy a kezeimre tette a tenyerét, ami picit meglepett. Felnéztem rá, ő kedvesen elmosolyodott. Nyeltem egy nagyot, azután némán felsóhajtottam.

Az a negyvenöt perc annyira lassan telt el, hogy azt hittem, ott pusztulok meg. Nem csak az emlékekkel volt a bajom abban a pillanatban, hanem az éhséggel is. A korgó pocim elnyomta a gondolataimat, viszont nem volt olyan hangzavar, szóval biztosan elhallatszott akár a tábláig is. Kínos nem volt, inkább volt vicces, mert nem én voltam az egyedüli. Nem tudom melyiknek korgott még a hasa, de az osztály ezen nevetett néha.

Amikor végre kicsengettek, elővettem a táskámból a szendvicsemet, közben Lysander felém fordult és rám nézett.

- Hogy érzed magad? - tette fel a kérdést.

- Jól vagyok - füllentettem. A hangnemem semleges volt.

Minden héten meg szokta kérdezni. Először a válaszom mindig "rosszul vagyok", vagy sápadt és karikás szemmel: "zombi vagyok" - szipogtam. Éjjelente nehezen aludtam, emiatt csúnya fejjel mentem suliba, de Rosalia mindig helyre tett.

Emlékszem, egyszer zsíros fejjel mentem be a suliba, a vörös hajamat egy sapka alá rejtettem. Az arcom pedig ki volt száradva és fel voltak dagadva a szemeim a sírástól. A suliban találkoztam a barátnőmmel, először nem ismert fel, majd amikor felfogta, hogy én vagyok az, Natasha, felsikított. Megragadta a karom és berántott a mosdóba.

- Te nem vagy normális! Hogy nézel ki? Miért nem maradtál inkább otthon? - megfogta a sapkát és lehúzta rólam. A szemei kikerekedtek, és azt hiszem sokkot kapott. - Megszépítelek - jelentette ki szigorúan.

A táskájából kivette a smink készletét, hajbalzsamot, dezodort, hajvasalót, hajszárítót... mindent, ami kell. Hogy férnek el benne még a könyvei is?

Rosalia közelebb lépett hozzám és megszagolt.

- Legalább büdös nem vagy - mondta. - Először mossuk meg a hajad.

- Minek hoztad be ezeket a cuccokat?

- Pont emiatt - mutatott rám. - Valahogy éreztem, hogy lesz ilyen. Nem hagyhatom, hogy így mutatkozz mindenki előtt. Felejtsd el azt a hülyegyereket, pasizz, szórakozz, szórakozzunk. Nem érdemled meg, hogy szenvedj. Castiel meg sem érdemel téged, nem lehetsz miatta depressziós.

Bólintottam, mert igaza van. Egy könnycseppet kipislogtam a szememből.

Szóval a legjobb barátnőm megcsinálta a hajamat, kisminkelt és teljesen lemaradtunk az első óráról. Mindezt a második emeleten csináltuk, és szerencsére nem nézett be egy tanár se.

Így visszagondolva vicces és kuncogtam is rajta. Rosalia felém fordult, amikor Lysander felállt és kilépett a teremből.

- Natashaaa - suttogja vidáman. - Rajz jön.

- Pihi óra – vigyorogtam.

Hála az emléktől, most jobb kedvem lett, de még is meg szeretnék tőlük kérdezni valamit. Beleharaptam a szendvicsembe, majd lenyeltem.

- Nem tartjátok furának, hogy Lysander állandóan megkérdezi, hogy jól vagyok e? - kérdezem tőlük.

- Nem - feleli Rosalia.

- Biztos csak aggódik érted, bár észrevettem, hogy utána a telefonján kezd írni valamit.

- Szerintetek... - elcsuklott a hangom, elment az étvágyam. Na jó, oda a jó kedvnek. Brühühüh..

- Mi van ha Castielnek ír? - tette fel a kérdést Rosalia helyettem.

- Igen – suttogtam.

- Lehet benne valami. De ő úgy se fogja elmondani, ha tényleg úgy lenne.

Egy kis néma csend után Alexy megszólalt.

- Hagyjuk ezt a témát.

Tovább majszoltam a szendvicsemet, közben Alexy betett egy zenét. A többiek beszélgettek, vagy néhányan kimentek a teremből.

A rajzóra nem volt olyan érdekes, szóval az hamar eltelt. Nem is érdemes részletezni. A következő óra tesi lesz, és nem rég betették hozzánk a 11/A osztályt. Fogalmam sincs miért, de engem nem zavar. Szóval Viktor osztálya ismét velünk tesizik.

Már átöltöztem, amikor az egyik osztálytársam, Kim visszajött az öltözőbe.

- Kimegyünk futni – jelentette ki, mire Amber fájdalmasan felsóhajtott.

- Hah, jaj, a kis hercegnő hiszti rohamot fog kapni – kiáltja bunkó stílusban Deborah, azután felröhög, majd kisétál az öltözőből.

Deborah Viktor osztályába jár. Eléggé rossz stílusa van és néha idegesítő. Ahogy én észrevettem, ez a csaj önző és gusztustalan. Szinte már mindenkinek beszólt az osztályban, legszívesebben leütném egy serpenyővel. De ezzel nem csak én vagyok így. Szerintem senki sem kedveli a suliból. De mindegy, nem bírom és kész.

- Megölöm… - suttogja Amber gyilkos szemekkel.

Kiléptünk a szabadba, az épület elé. A fiúk már elkezdtek futni, mi, lányok pedig, arra vártunk, hogy a tanár végigmondja a mondandóját. Majd elkezdtünk futni, Rosalia mellettem volt és közben be nem állt a szája. Felnevettem, már mondani akartam valamit, amikor váratlanul valaki fellökött. Az a drágalátos Deborah volt.. Fuu… Elrohant. Felálltam dühösen és leporoltam magamról a koszt. Káromkodtam valamit halkan, Rosalia meg aggódva nézett rám.

- Egyszer én magam fogom megtépni azt a csajt! – mondtam.

Eközben meg Viktor lépett hozzám.

- De mérges valaki. A végén kiderül, hogy egy veréb vagy.

- Veréb? - felnevetek. - Csak egy r*banc idegesített fel.

- Most elképzeltem magam örömlányként... - megosztja ezt a rendkívül fontos információt.

- Jól állna neked... - röhögök, majd futunk tovább.

- Kinevetsz? - elkezd kergetni. Basszus! QwQ

- Igen, kinevetlek - gyorsítok. Szegény Rosalia meg lemaradt.

Közben lehagytuk Lysandert és pár embert

Mikor utolért, felé fordultam, hogy mondjak neki valamit, ám ő hirtelen átkarolta a lábamat, felemelt és pörögni kezdett. Felsikítottam.

- Neee - mondom vidáman, de ő tovább folytatja. – Elég-elég, szédülök.

Abba hagyja, mire hátraestünk a földre, Viktor felnevetett és rajta feküdtem, amikor Rosalia állt mellém és leszedett róla. Az arcán dühöt fedeztem fel, nem értem. Én magam is leszálltam volna róla, csak ő gyorsabb volt.

A szemem sarkából megpillantottam Lysandert, aki épp minket figyelt.

- Menjünk tovább – mosolygok.

Látom, ahogy Lysander előveszi a telefonját és írni kezd rajta, ha jól látom.

- Lysander még mindig gyanús...

- Akarsz magas lenni? – teszi fel a kérdést Viktor.

- Ja. Olyan magas akarok lenni, hogy még a holdat is el akarom érni - felnevetek.

- Oké - leguggol, és a nyakába vesz engem.

- Ezaz! - kiáltom, mire Lysander hátranéz. Rosalia meg előre siet, lehagyva mindenkit. Mi meg így sétáljuk végig a futást. - Yuhuu! Uccsók lettünk - üvöltöm jókedvűen, mire a tanár ránk szól, hogy szálljak le, mert, hogy ez veszélyes.

Viktor leguggolt, én meg leszálltam róla és besétáltunk a tornaterembe, leültem egy padra. Viktor követett. Rosalia Alexyhez ment, akik éppen elkezdtek beszélgetni valamiről. Közben a fiúk a tornaterem másik oldalán, ahol éppen nem mi voltunk, ott ők elkezdtek focizni, néhány lány meg tollasozni. Közben meg Alexy megnyom valami gombot, amitől a függöny megmozdul, amely mindjárt eltakarja a focizó pasikat. Eközben hirtelen Viktor fejét éreztem meg a combomon, és lehunyta a szemét.

- Hú, de fáradt lehetsz. Ennyire nehéz voltam??

- Hát…

Oda jött hozzánk a tanárnő, aki megkérte, hogy csináljunk valamit, ne pedig üljdögéljünk. Szóval Viktor felállt és elment focizni, azután Rosalia jött oda hozzám mérgesen, összefont karokkal.

- Te normális vagy?

- Most mi van?

- Nem tetszik, hogy ennyire jóban vagy azzal a szeméttel. Könyörgöm, térjen már vissza Castiel… még végül belé szeretsz. Na, akkor ugrok és kibelezem azt a pasit, téged meg élve megfőzlek, majd elküldelek postán Castielnek. Grraahh…

- Legalább ő nem hagyott faképnél, mikor szükségem volt Castielre. Ha fontos vagyok neki, miért hagyott hátra? – bekönnyeztem és már potyogtak is a könnyeim.

- Natasha…

- Megyek a konditerembe – kisietek a könnyeimmel küszködve.

Tesi óra végére rendbe jöttem annyira, hogy ne látszódjon rajtam, hogy rosszul érzem magam. Bár abban biztos vagyok, hogy észrevették, de nem nagyon szóltak hozzám. Bár Violetta megkérdezte, hogy mi a bajom, de semmi hasznos információt nem osztottam meg vele. Átöltöztem, fogtam a cuccomat és indultam fel a terembe. Viktor sietett utánam, hallottam a hangját. Amikor ide ért mellém, ő átölelt a vállamnál.

- Ne szomorkodj, nem illik hozzád – mondja kedvesen.

- Tudom – motyogom.

Viktor megállt előttem és az aranyszínű szemei az enyémet kutatták. Csak egy pillanat telt el, amikor váratlanul magához ölelt gyengéden. Meglepődtem, hirtelen azt se tudtam, mit csináljak. De nem is akartam. A szomorúságom miatt nem tudtam ellenállni, inkább a mellkasára fektettem a homlokomat és beszívtam az illatát. Az ajkamat lebiggyesztettem és a homlokomat ráncoltam. Neki egyáltalán nem olyan illata van, mint a Vöröskének. Castielnek sokkal jobb. Castiel... annyira hiányzik.

Utálok sírni, de nem bírom visszatartani a könnyeimet, hiába próbálom. Igyekszem elfelejteni Castielt, de ez nehezebb, mint gondoltam. Elhagyott, még csak egy üzenetet se hagyott nekem, annyira dühös vagyok rá.

Nem sokkal később, amikor elengedett Viktor, Alexy hangjára lettem figyelmes, aki nem tetszését azzal fejezte ki Viktor előtt, hogy végig nézett rajta, megrázta a fejét, vágott egy amolyan undor képet és eljátszotta, hogy okádni fog. De kedves. Amikor befejezte, rám néz.

- Én se tudom felfogni, mit bírsz ezen... de mindegy. Natasha, elmarad az utolsó három óránk, szóval hazakísérlek.

Viktor felkacag, aztán otthagy minket.

- Elmarad? Komoly?

- Igen.

A mai napban ez a legjobb. Nem is érdekel, miért marad el, úgy hogy meg se kérdeztem. Istenem, de jó!

- Látom ettől felvidultál - mosolyog.

- Igen. Elmegyek Benjamin munkahelyére és eszek valami finom sütit. Gyere te is! Ugye ráérsz?

- Persze, hogy persze!

- Ezaz! Rosalia tutira beleegyezik. Szólsz neki? Én addig megmosom az arcom.

Bólintott és elindult befelé a terembe, én meg a mosdóba mentem. A tükör előtt álltam és magamat néztem. Kicsit pirosak a szemeim a sírástól, de Benjamin sütiéi biztosan felvidítanak. Hihihi... Megnyitottam a csapot és hideg víz kezdett folyni.

Arcmosás után úgy éreztem magam, mint ha felfrissültem volna. A tantermem ajtaja előtt Viktor álldogált a táskájával, amikor megpillantott elmosolyodott.

- Nekem is elmarad a többi óráim, valami nyolcadikosok miatt... vagy valami vizsga miatt. Nem tudom, elfelejtettem - felnevet.

- De jó a memóriád.

- Ja-ja - Egy kis csend után újra megszólal, mielőtt Alexyék ide jöhettek volna hozzánk. - Hazakísérhetlek?

- Nem hazamegyek, előbb beugrom a bátyámhoz.

- Ah, értem.

- De ha van kedved és ráérsz, gyere te is.

Rosalia megköszörülte a torkát, miközben mellettünk az ajtóban állt. A táskám a kezében van, felém tartotta, én meg elvettem.

- Köszi.

- Nem mondod komolyan, hogy ezt is meghívtad - mondja sértődötten Rosalia.

- De...

- Aaahhgrr... - előre siet Alexyvel, akit magával húzott.

Közben Lysander arrébb hívott beszélgetni, én meg kíváncsian követtem. Felsóhajtott, aztán a hajába túrt.

- Megkérhetlek arra, hogy ezt fejezd be, amit Viktorral műveltek? - A hangja nyugodt és a telefonját szorongatja.

- Miért kérnél ilyet? Tudtommal semmi közöd sincs hozzám.

- Csak aggódom és Viktor nem megbízható. Te is tudod miért.

- Megváltozott.

- Csak hiszed.

- Tudom.

Felsóhajt.

- Látom, a barátaid sem bírják elviselni Viktort...

- Most komolyan Viktorról akarsz beszélgetni.

- Nem. Csak vigyázz magadra.

- Azt teszem.

- Rendben... Van neked fogalmad arról, hogy én hogy viselem ezt az egészet? Meg is halhattam volna azokban a napokban, de Viktor volt az, aki megmentett. Megmentette az életemet, Castiel meg… elhagyott. Semmi üzenetet nem hagyott, semmit sem tudok, miért tette. Depressziós vagyok, Lysander. Muszáj valahogy elterelnem róla a gondolataimat, mert ez nem mehet a végtelenségig. Annyira szeretem Castielt, hogy szavakba nem tudom kifejezni… - végig Lysander szemébe néztem, ő figyelmesen hallgatott. Hirtelen arra térek vissza a valóságba, hogy már megint nedves az arcom. Ahh… Letörölöm a tenyeremmel, aztán folytatom. – Viktor az az ember, aki képes elterelni róla a gondolataimat. Napokig nem tudtam aludni, enni… semmit sem tudtam csinálni. Elegem van ebből, újra olyan akarok lenni, mint régen. A régi Natasha akarok lenni. A régi, aki szexi pasikat fotózott és perverz volt, aki imádott nevetni és szórakozni, meg táncolni buliban – szipogtam. A hangom rekedt volt.

Leejtettem a tekintetem Lysanderről és újra a telefont pillantottam meg a kezében. Vajon tényleg Castielnek írhat? Mi van, ha igen és ő kérte meg rá, hogy beszélgessen velem? Vagy csak túl sokat képzelek? Nem tudom... de tudni akarom, és attól félek a legjobban, hogy Lysander nem válaszol. De ő annyira gyanúsan viselkedik... vajon direkt csinálja, hogy észrevegyem?

Sok kérdés merült fel bennem és néhányra csak úgy kaphatnék választ, ha elvenném Lysandertől a telefont. Elvenni tőle... ez jutott eszembe. Az is eszembe jutott, hogy mi van, ha nem sikerül... a pulzusom és a szívverésem felgyorsult. Cselekednem kellett.

Olyan gyorsan nyúltam a kezében lévő mobiljáért, hogy sikerült kikapnom, amin ő kissé meglepődött. Elrohantam, közben a kijelzőre bámultam. Nem hittem a szememnek, hisz Castiellel telefonált, sőt ki se nyomta... Castiel hallotta a beszélgetésünket. Mindent hallott, amit mondtam.

- Cas... - már majd nem kimondtam a nevét, amikor hirtelen megbotlottam és hasra estem. A mobil meg kiesett a kezemből, ami elcsúszott valamerre. Szomorúan láttam a kijelzőn, hogy Castiel hívása eltűnt... kinyomtam véletlenül... kinyomtam...

Az arcomat a hideg padlóra tettem és csak sírtam. Sírtam, hogy mekkora szerencsétlen vagyok és magamat hibáztatom. Magamat, amiért nem voltam képes egy rendes mondatot kinyögni, még mielőtt pofára nem estem. Szánalmas vagyok és fáj a bokám. Abba kéne hagynom ezt az egészet, de nem akarok lemondani a Vöröskéről. Egy nap felpofozom.

A szemem sarkából láttam, hogy Lysander felveszi a földről a telefonját, azután felém tart. Ám megállt, amikor Rosalia megijedve guggolt le mellém. Rosaliaék visszajöttek értem.

- Mi történt? - kérdezi aggódva.

- Cas... ti... el... - zokogtam. Alig bírtam megszólalni, a szívem ki akart szakadni a mellkasomból.

- Állj fel! - szólalt meg Alexy.

Mindketten felsegítettek a földről, de én két lépést sem tudtam megtenni, annyira fájt az egyik bokám. Rosalia megölelt és nyugtatni próbált.

- Haza akarok menni - feleltem. – Annyira fáj a bokám… - hangosan bőgtem.

Rosalia elengedett, azután Alexy elém lépett háttal és leguggolt.

- Majd én viszlek.

Elfogadtam a segítségét. A nyaka köré fontam a karom, a combomnál tartott, mikor felállt. A vállára hajtottam a fejem, ami annyira megfájdult. Elindultunk hazafelé. Bár Viktor azt mondta, hogy ő is jön velünk, de még se tette. Jobbnak tartottam, hogy most nem is jön, gondolom a haverjaival ment el valamerre.

Már nem volt kedvem meglátogatni a bátyámat a cukrászdában. Jobb is, hogy nem lát ilyen állapotban.

A sírást abbahagytam és lehunytam a szemem.

- Mi történt? - ismétli meg a kérdést Rosalia.

Elmeséltem nekik. Nem tudom, hogy reagáltak, nem láttam az arcukat. Álmosnak és fáradtnak éreztem magam, de nem akartam álomba merülni. Kinyitottam a szemem.

- Bánom, hogy nem rohantam a telefon után. Visszahívhattam volna.

- Ne rágódj ezen, már a múlt.

Fájdalmasan felnyögtem.

- Nincs egy időgép? Annyira hülye vagyok.

Amikor Rosalia a földről felszedi a táskámat, hirtelen megszólal a telefonja. Intett, hogy menjünk előre, ő meg fogadta a hívást.

Felsóhajtottam.

- Megyünk a bátyádhoz – jelentette ki Rosalia, amikor utolért bennünket a suli előtt. – Alig ettél ma valamit, és én is éhes vagyok. Benjaminnál olyan finom sütik vannak, azok tutira felvidítanak téged.

- Jó ötlet! – szólal meg Alexy.

- Oké

Úgy éreztem, hogy ma már egyáltalán nem tudok mosolyogni, de tévedtem. Ugyanis Benjaminnak sikerült felvidítania azokkal a finom édességekkel. Beszélgettünk, majd hazamentünk. Már annyira nem fájt a bokám, úgy hogy nem kellett segítség ahhoz, hogy haza tudjak menni. A cukrászdánál elvált az utunk, Alexy és Rosalia más irányba mentek el együtt, mint én. Bár én egy kicsit tovább maradtam a cukrászdában és segítettem Benjaminnal elkészíteni egy tortát. Mondta, hogy majd hoz haza valami finomat. Ott voltam legalább egy órát.

Felkaptam a táskámat a vállamra és indultam is hazafelé. Sétáltam, mert nem volt messze a ház. Közben a fülhallgatómat a fülembe tettem és benyomtam valami zenét, ami nem hagy gondolkodni. Körülbelül tíz perc telhetett el, amikor megérkeztem. Nem volt otthon az apám, mint mindig, szóval most újra egyedül vagyok. Bahh…

Levettem a cipőmet és megindultam fel a lépcsőn a szobámba. Ám amikor kinyitottam az ajtót, elállt a lélegzetem. Nem hittem a szememnek. Ez most álom?

- Ca-Castiel…

39. rész: Mi történt?

Natasha

Vajon mennyi idő telhetett el?

Vajon mit érezhet ő?

Vajon meddig bírom?

A hányinger fojtogat, a fáradtság kínoz. Alig vagyok magamnál.

Álmomban Castielt látom, hogy mennyire szenved és sír. Hogy keres, és nem talál, hiába kiabálok neki. A szívem annyira fáj, mint még soha. Eszembe jutottak olyan dolgok, amiket ma már bánok, hogy nem tettem meg, és ha nem álmodok, akkor ezen gondolkozom. Azon, hogy például sosem mentem el Amerikába, hogy meglátogassam a bátyám, vagy sose kóstoltam meg az epret, pedig az volt a mami kedvence.

A könnyeim már az arcomra fagyott és annyira fáj a két csuklóm a kötél miatt, hogy mozdítani nem merem. Igazából már rég elengedtek volna, ha megesküszöm, hogy szakítok Castiellel és többet nem állok vele szóba, de én erre nem vagyok képes. Nem akartam megtenni és nem is bánom. Most viszont annyira se lennék képes, hogy felálljak. Mennyi ideje is vagyok itt? Talán egy hete? Nem tudom.

Ajtónyitódást hallok és hideg szellő csapja meg az érzékeny arcomat. Megremegek, de nem emelem fel a fejem. Kettő okból: először is azért mert még mindig be van kötve a szemem, a másik ok, meg nagyon fáradt vagyok. Nincs elég erőm hozzá, úgy érzem, mindjárt újra elájulok.

Ám a következő pillanatban egy meleg kezet érzek magamon, a kötelek eltűnnek rólam, aztán a levegőben érzem magam.

(https://www.youtube.com/watch?v=8X7lfRKzef4&feature=youtu.be)