60. rész
Natasha
A szél erőteljesen fújt, a hajamat sem kímélte.
Állandóan kisöpörtem a tincsmeimet a szememből, a számból, de semmit sem
használt, mert mint mondtam, bazira nagy szél volt. Így hát - mivel egy hajgumi
se volt nálam - összefogtam a kezemmel a hajamat, azt úgy folytattam az utamat hazafelé.
Azonban a szél mellett az eső is egyre jobban szakadni kezdett, így
felgyorsítottam a tempómat, de nagyon úgy tűnt, hogy kicsit sem haladtam előre.
Pedig már nem voltam messze... vagy de? Az előbb mintha nem is itt lettem
volna. Várjunk csak, hol voltam? Hol vagyok?
Fojtogató érzés lett úrrá rajtam, igyekeztem nagyobb
levegőt szívni, de édes kevés volt ahhoz, hogy ne essek pánikba. Egyre
nehezebben kaptam levegőt, még meg is álltam és térdre estem. Nem értettem, mi
történik.
Nem sokkal később azonban ez a szörnyű érzés eltűnt,
és valahogy sokkal nyugodtabb lettem. S valahogy félálomban jöttem rá, hogy
álmodok. Azt is éreztem, hogy valaki magához ölel, és a hátamat simogatja. De
csak egy pillanatig éreztem, mert utána folytatódott az álom, csak most sokkal
másabb volt. Jól éreztem magam, nem voltam egyedül. Ott volt velem Castiel.
Castiel
Utólag rájönni olyan dolgokra, amik megtörténtek, de
teljesen elfelejtetted, és még csak fel sem ismered a másikat, ez olyan
"wtf".
Yukit hogy a picsába nem ismertem fel? Baszki, ha
Natasha meg tudja, hogy én ezt a csajt egyszer... kétszer... vagy háromszor (?)
megdugtam- volt az többször is -, hát az nem lesz valami szép. Így is sok szar
dolog történt vele mostanában, kurvára nem kellene ez is. Abban biztos vagyok,
hogy Yuki felismert engem, de nem értem, miért nem szólt. De jobb is.
Komolyan... Miért? Miért nem lehet egy nyugalmas
hetünk? Ehh...
Amúgy mellesleg akkoriban Yukival nem szerelemből
dugtunk... csak azért, mert jól esett. Igazából egy-két kivétellel mindnél
részeg volt, én meg kihasználtam.
A börtön (iskola) után átmentem Natashahoz. Mielőtt
felmentem a szobájába, ejtettem pár szót Benjaminnal. Nem hajlandó elengedni a
táborba Natashat, úgy sem, hogy én meg a barátai ott lennénk. Akkor én sem
megyek.
Benyitottam a szobájába, magam mögött becsuktam az
ajtót, és közben hallottam Natasha szapora légzéseit. A táskámat a földre
ejtettem, miközben oda léptem hozzá.
Aggódtam érte. Aggódtam, hogy megbetegszik. Hogy
valami baja esik.
A homlokára tettem a tenyeremet, hogy megnézzem,
van-e láza. Meleg volt, de nem az a forró. Nem tűnik vészesnek.
Megemeltem a takarót és befeküdtem mellé. A feje alá
csúsztattam az egyik kezemet, s közelebb húztam magamhoz. Átöleltem, és
simogatni kezdtem a hátát, hogy megnyugodjon. Megpusziltam a homlokát, és
jobban betakartam.
Natasha
Érdekes módon meg sem hallottam a telefonomat,
amikor ébresztenie kellett, még akkor, amikor Castien még nem volt itt.
Beszéltem már az apámmal is estefelé. Ajánlotta,
hogy látogassak meg egy pszichológust, de nem szeretné erőltetni. Nem is tudom.
Ezen még gondolkozom, de nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Apa azt is mondta,
hogy a tavaszi szünetben elmehetnék a nagyiékhoz, ahol tulajdonképpen nincs
semmi. Csak a természet meg én, internet, tévé, számítógép nélkül. Szerintem
bele fogok egyezni, kéne egy kis nyugalom. Eltűnhetnék egy kicsit a valóság
elől, de… hiányozna Castiel. Nem tudom, hogy itt akarnám-e hagyni, de kb. csak
egy hétig lennék ott. Max telefonon tudnánk beszélni, de lehet azon sem, mert a
nagyiék elvennék, hogy ne azzal foglalkozzak.
Castiel nem hallotta, amit apával beszéltem, mert ő
fent volt a szobámba, illetve négyszemközt akart velem beszélni. Azért
természetesen mindkettőjüktől kaptam egy kis szidást. Ehh. De többet nem akarok
ilyet csinálni. Legközelebb nem hagyom, hogy az érzelmeim ennyire a földre
tiporjanak. Legközelebb erősebb leszek. S igazából tényleg le akarok menni a
nagyiékhoz, csak nem tudom, mit szólna Castiel.
Felmentem a szobámba, Castiel éppen Facebookon
beszélt valakivel, de amikor beléptem, ő felém fordult a forgószékkel. Rám
pillantott, és elmosolyodott.
Közelebb mentem, le akartam ülni az ágyra, de ő
elkapta a csuklómat és az ölébe húzott.
- Hova-hova? – ölelt hátulról, és a hangja játékosan
szólt. Hátrapillantottam. – Itt kényelmesebb – suttogta a fülembe, azután pedig
belecsókolt a nyakamba.
Felsóhajtottam, és éreztem, hogy pír szökik az
arcomra.
- Az ágy puhább – játékosan válaszoltam vissza.
Azonban valóban jobb volt az ölében ülni.
- Az ágyat választanád helyettem? – pillantott a
szemembe tettetett morcossággal.
- Igen – húztam az agyát. Csak azért sem adtam meg
magamat. A drágámnak amúgy is nagy az egója. Imádom.
- De az ággyal ilyeneket nem csinálhatsz… - az ajkát
az enyémhez préselte, gyengén beszívta az alsó ajkamat, amik szétnyíltak, így a
nyelve utat talált a számba. Amikor a nyelve érintette az enyémet, felnyögtem.
Azonban próbáltam eltolni magamtól, mert azért nem akartam, hogy elkapjon tőlem
valamit, még nem gyógyultam meg. Ő viszont nem hagyta.
- Ne taszíts el – suttogta két csók között.
- De… - nyöszörögtem.
Nem hagyta, hogy szóhoz jussak.
Az egyik keze végig siklott a csípömtől a combomig,
és az ölében jobban maga felé fordított. Amikor sikerült levegőhöz jutnom,
sötét szemeibe pillantottam. Annyira akartam ellenkezni, de a szavak nem jöttek
ki a torkomból. Ajkamba haraptam.
- Még mindig az ágyat választanád? – kérdezte,
miközben a homlokát az enyémnek fektette.
- Nem – feleltem halkan.
- Helyes – vigyorodott el, és újra megcsókolt.
Szenvedélyes csókcsatát vívtunk, közben egyre jobban húzta fel a pólómat a
szabad kezével. A nyaka köré fontam a karomat, és a tenyerét megéreztem a
melleimen a melltartóm alatt.
- Nati – nyitódott ki váratlanul az ajtó, mire mind
a ketten abba hagytuk, amit csináltunk, és kihúztam Castiel kezét a mellemről,
lehúztam a pólómat. Felültem Castiel ölében, fel akartam állni, de nem
engedett. Kisajátítva ölelt a hasamnál. Égett az arcom. - …
Az ajtóban Darell állt, és amikor tudatosult benne,
amit látott, elkomorult.
– Hallottam, ami történt… Jól vagy? – hangja szomorú
volt.
Bólintottam. Zavaromban nem tudtam hirtelen
szavakban válaszolni.
- Látod? Jól van, most mehetsz, zavarsz minket –
szólalt meg Castiel durva hangnemben.
- Castiel… - bűntudatot éreztem, nem akartam, hogy
így beszéljen Darellel, mert sajnáltam.
- Nem te rád vagyok kíváncsi – Darell hangjából
elveszett az aggodalom, és inkább ő is sokkal mérgesebben felelt.
- Rám ne is legyél, de Natashara se – szorosabban
ölelt. Kényelmetlenül éreztem magam.
- Ezt nem te mondod meg – mondta, majd egy
pillanatra rám nézett, aztán visszafordította a tekintetét Castielre. - …
Láttam Darellen, hogy mondana valamit, de inkább nem
tette, és szó nélkül elment, az ajtót becsukta.
- Ch… - Castielre néztem. A szemei szinte meg tudták
volna ölni Darellt, ha képes lett volna rá. Amikor rám pillantott, hamar
megnyugodott. Viszont én ideges voltam.
- Muszáj ilyen lenned Darellel? – kérdeztem
felháborodva, mire ő megdöbbent.
- Igen, muszáj. Nem hagyom, hogy bárki is elvegyen
tőlem, főleg nem az a nyomorék – dühösen válaszolt, én pedig felkaptam a vizet
a „nyomorék” szón.
- Ne beszélj így róla – szálltam le róla. – Nem
nyomorék. Ne mondj ilyet róla!
- Miért ne? – állt fel. – Miért véded hirtelen?
- Nem védem…
- De véded – ragadta meg az egyik karom. – Miért?
- A gyerekkori barátom – feleltem.
- Ez nem elég ok, hogy védd velem szemben.
- Miért nem? – rántottam ki a karomat a kezéből.
- Nem emlékszel, amikor hasba vágott téged?!
- De emlékszem – pillantottam le a lábamra,
bekönnyezett a szemem. – De véletlen volt…
- Hogyne…
Értem én az érzéseit, de nem hiszem, hogy ő megérti,
milyen bűntudatom van Darell iránt.
Igen, az lenne a legjobb, ha leszarnám Darellt, nem
törődnék az érzéseivel, de erre képtelen vagyok. A legjobb barátom volt. Még
mindig szeretem őt, mikor gyerekek voltunk, de sosem szerelemből szerettem.
Talán akkor azt hittem, hogy az szerelem, de az sokkal másabb. Még gyerek
voltam, és nem tudtam, mit is jelent szerelmesnek lenni.
Egy kedves emlék nekem Darell. Nem akarom, hogy
bármi is tönkre tegye.
Óvatosan felpillantottam Castielre, aki idegesen a
falamat bámulta.
- Sajnálom, hogy felbosszantottalak, de még is csak
a gyerekkori barátom… - kezdtem, de Castiel a szavamba vágott.
- Gyerekkori barát – horkant fel. Rám fordította a
tekintetét. – Én a pasid vagyok, nem? Ne védelmezd előttem őt. Azt se akarom,
hogy szóba álljon veled. Olyan nagy kérés, hogy leszard a picsába? – emelte meg
a hangját.
- Olyan nagy kérés, hogy megérts engem? – vágtam
vissza.
A szívem gyorsan vert a mellkasomban. Fájt a
mellkasom.
- Én megértelek, baszki…
- Megértesz? – idegesen az ajkamba haraptam. Aztán
az ágyról felkaptam az egyik párnámat, és hozzá vágtam, de ő elkapta. – Mit
értesz te meg? Nem értesz meg ez iránt. Nem tudod, mennyire fáj a szívem, hogy
Darell végig rám várt, de nem lehet közöttünk semmi.
- Nem-e lehet? – földre vágta a párnámat. – Miattam
nem lehet? Rám fogod?
- Mi? Dehogy is.
- Miért mondasz ilyet? Jobban örülnél, ha vele
lennél? Bűntudatod van, hogy engem választottál helyette? – emelte meg jobban a
hangját a végén.
- Nem – vágtam rá azonnal én is hangosan.
Erről szó sincs. Nem érti. Nem akarok Darellel
lenni. Őt nem akarom.
- De még is ezt érzed.
Rohadtul nem igaz. NEM. IGAZ. Mi a baja most?
Megverem!
Fogtam még egy párnát és az arcába csaptam.
- Te barom – fogtam még egyet és azt is hozzá
vágtam. – Ennyire el akarod hitetni magaddal, hogy Darellt szeretem? Vagy mi a
bajod?
- Az a bajom, hogy neked megjött – gúnyolódott, mire
úgy felment a vérnyomásom, komolyan már azon agyaltam, hogyan fogom szétverni.
- Megtennéd azt a szívességet, hogy normálisan
lehessen veled kommunikálni? – kiabáltam. – Tudod, mint a normális emberek.
- Nekem is megtehetnéd azt a szívességet – lépett
közelebb hozzám. – Hogy nem beszélsz Darellel.
- Most miért kell féltékenykedned?
- Ki féltékenykedik?
- Hát nem is tudom… - nem tudtam, hogy most sírjak
vagy nevessek. Idegesen az ajkamba haraptam, és ökölbe szorítottam a kezem.
Aztán a következő pillanatban úgy pofán vágtam, hogy az akkorát csattant. –
Térj már észhez, baszd meg – szinte már sírtam. – Elfelejtetted, hogy téged
szeretlek, és nem őt?
A pólójánál fogva magamhoz rántottam, és szájon
csókoltam, közben a könnycseppek folytak le az arcomon. Castiel pedig a
döbbenettől elfelejtett visszacsókolni. Amikor elengedtem, letöröltem a
könnyeimet, és a szemébe néztem.
- Most megyek, és bocsánatot kérek Darelltől –
jelentettem ki dühösen, majd megpördültem, és kiléptem az ajtón.
- Natasha! – hirtelen elkapta a csuklóm, és felé
fordított.
Olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam, erre ő
meg felnevetett.
- Most mi van? – biggyesztettem le az ajkam dühösen.
- Sajnálom… - mosolygott.
- Ne mosolyogj. Haragszom – félbeszakított azzal,
hogy hirtelen a fejemhez nyúlt és összekócolta a hajam.
- Castiel – védtem volna magamat, ha magához nem
ölel. - …
Most ehhez mit szóljak?
Felsóhajtottam.
Most bocsássak meg? De akkor is haragszom.
- Sajnálom, hogy megütöttelek…
Nem sokkal később már az ágyban voltam, ő pedig
fölém magasodott, és követelőzően csókolt meg.
- Sajnálom – suttogta. – Egy barom vagyok.
- Igen, az vagy – mosolyodtam el halványan, aztán
Castiel újra megcsókolt. S így ment ez sokáig.
A csók egyre szenvedélyesebb lett, szinte felfaltuk
egymást. Castiel keze elkalandozott a testrészeimen. Az egyik kezével
végigsiklott a hasamtól a combomig, aztán amikor felfelé jött a keze,
elhúzódott tőlem annyira, hogy levegye a pólómat. Csókokkal halmozott el,
egészen az ajkamtól a köldökömig. CENZURA
