58. rész

Emmett

A lány lélegzett, fel-le emelkedett a mellkasa, de kissé gyorsabban, hisz kitudja, már mióta volt kint a hideg levegőben, a nedves földön. Igencsak jócskán lehűlt az idő, és a pocsolyák csak megnehezítették a normális közlekedést, főleg ha ez a drága pocsolya nem a betonon van. A saras utak csúszósak voltak, s mivel a lány sem érezte túl jól magát, megcsúszott és seggre esett. De ahhoz is gyenge volt, hogy feltápászkodjon, ezért csak hátradőlt, és az eget nézte.

A nap már eltűnt a horizonton túl, és sárgás-rózsaszínes fényben pompázhatott volna az égbolt, de e helyett csak a szürkeség volt látható. Az eső immár csak csepegett.

S én voltam az a szerencsés, aki rátalált.

A lány elvesztette az eszméletét, én pedig meglestem a testét (de sajnos rajta voltak a ruhái). Mért ne? Férfi vagyok. Beleszippantottam a gyönyörű rózsámba, és féloldalas mosolyra húzódott a szám, kicsit oldalra is billentettem a fejem. Ajkamba kaptam a rózsa szálát, vigyázva arra, hogy a tüskéi ne sértsék fel a bőrömet. A kis feketeséget felkaptam a vállamra, seggel előre, azután pedig elindultam haza. Nem volt az olyan messze.

A teste hideg volt, ezért betettem a kádba. Oldalra, felém dőlt a feje, fekete tincsei pedig az arcára tapadtak. Levettem róla a cipőjét és a zokniját, majd a többi ruhájától is megszabadítottam. Na jó, a fehérneműjét rajta hagytam, de nagy erő kellett ahhoz, hogy visszafogjam magam. Hát, na. Perverz vagyok. Mhmhmh. De még mennyire. Hehehe.

Megengedtem a meleg vizet, majd felmelegítettem a testét. Amikor végeztem, megtöröltem és eszembe jutott, hogy fel kéne öltöztetni, de akkor a többi ruhadarabot is le kéne vennem.

Ó! Mit tegyek? Ha leveszem neki, olyan látványnak lehetek szemtanúja, amit élőben ezerszer jobb látni. De ha felébred, olyan tockost kaphatok, hogy annak megmarad a nyoma. De ha nem teszem meg, még megbánhatom. Kockáztatni kell. S ezt fogom tenni. Mhmhmhmh!

Démonias vigyorra húzódott az ajkam, és halkan kuncogtam.

- Hercegnőh – suttogtam elnyújtva, és már nyúltam felé.

- EMMETT HANARI. Mit csinálsz?! – kiabált le egy éles női hang, én pedig azonnal felé pördültem, és az arcomra fagyott a vigyorom.

- Yu-Y-Yuki – dadogtam, és hátráltam volna, de a kád elállta az utamat. – Az úgy volt, hogy…

Az egy fejjel kisebb húgommal szemben álltam, ő dühös szemekkel nézett a szemembe. Kiégette a lelkemet! Ha ő dühös, akkor kinyír.

Nyeltem egy nagyot.

- Csak a jó szándék vezérelt – bólogattam meggyőzően, és felnevettem, hogy enyhítsem a haragját. De erre a hasamba vágta az öklét, én belőlem pedig kiszakadt egy nyögés. – Olyan kegyetlen vagy – úgy csináltam, mint aki letörli a könnycseppjét az egyik szeméről.

- Ő ki? – tolt arrébb, hogy megpillantsa a fekete hajú lányt.

Emmett Hanari

Kigombolt vörös inget és fekete gatyát visel, fekete cipővel. Napbarnított bőre van Hawaii utazása miatt, nyakában pedig ott lóg egy medál fekete lánccal. Aranysárga szemei vannak, barna félhosszú gondosan kifésült hajjal, ám néhány rakoncátlan tincse kócos látványt varázsol neki. Kétoldali tincse pedig hosszabb, mint a másik: jobb oldali tincse pár centivel hosszabb, a baloldali pedig az álláig ér, szembe hulló tinccsel, ami az orráig ér. Az egyik fülében pedig ott virít egy piercing.

Kor: 24

Születésnap: Július 7.

Magasság: 188 cm

Yuki Hanari

Hátközepéig érő egyenes lila haja van, oldalra csatolt tinccsel, szemei pedig égkék színűen virít. Hosszú szempillái és telt rózsaszín ajkakkal lett megáldva. Fekete cicanacit visel, fekete tűsarkúval, és szürke pólót Love felirattal. S kék színű cipzáras pulcsi van a póló felett, amit tulajdonképpen a másik bátyjától csórt el, ezért egy kicsit nagy rá.

Kor: 17

Születésnap: December 4.

Magasság: 165 cm

- Nem tudom – feleltem. Felpillantott rám gyilkos szemekkel. – Nem én bántottam – mondtam azonnal, mielőtt ilyeneken kezdett volna gondolkozni. Sajnos, kinézi belőlem. Pedig olyan jó bátyóka vagyok.

- Akkor?

- Itt nem messze találtam rá, a pocsolyában feküdt eszméletlenül.

Erre lekevert nekem egyet a tarkómra, mire amolyan „ezt most miért érdemeltem ki” tekintettel pillantottam rá.

- Ezt most miért kaptam? – csúnyán néztem rá, tettetett sértődött fejjel.

- Miért ne? – vigyorodott el.

- Ne bántsd a szeretett bátyád.

- Noah-t és Genjit jobban szeretem – nyújtotta ki rá a nyelvem.

- Ez most fájt – szipogtam, és drámaian a mellkasomra helyeztem az egyik tenyeremet megpaskolva egy kicsit.

Újra a lányra fordította a fejét.

- Megnézted már, hogy van e nála valami, például a telefonja?

- Nem – feleltem, erre újra lekevert nekem egyet. Na, de na. Most miért? Olyan gonosz kis hugica. :<

Castiel

Nem tudom, hol lehetett. Tiszta ideg voltam. Ám amikor a telefonom kijelzőjén megpillantottam Natasha nevét, hogy engem hív, kicsit megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Azonnal fogadtam a hívását.

- Hol vagy? – kezdtem köszönés helyett. Hangomon észre lehetett venni, hogy nem vagyok jó kedvemben.

- Izé… - szólalt meg egy ismeretlen lány hang, nekem meg rögtön az játszott le a fejemben, hogy elvesztette a telefonját, és valaki megtalálta. – Yuki Hanari vagyok, és a bátyám eszméletlenül talált rá erre a lányra. Most itt van nálunk – hangja félénk volt. Már szólaltam volna meg, amikor kiabálni kezdett. – Fogd be, pisis! – üvöltött rá valakire.

- Mi az, hogy pisis? Én vagyok az idősebb – hallottam egy másik mélyebb hangot.

- El tudsz jönni a lányért? – kérdezte tőlem Yuki.

- Igen. Mond a címet.

Szerencsére nem volt messze, így pár perc alatt meg is érkeztem oda. Közben felhívtam Benjamint, hogy megnyugtassam a kis lelkét, hogy megvan, most megyek érte. Mondtam neki, hogy jó lenne, ha értünk jönne kocsival, azt mondta, szól az apjának, én meg erre megadtam a címet.

Amikor becsengettem, egy pár centivel alacsonyabb fiú nyitott ajtót nekem. Barna göndör haja volt ibolya szemekkel. Unott tekintettel nézett végig rajtam.

- Gondolom a húgom veled beszélt telefonon – sóhajtott fel. – Gyere be.

Bevezetett egy szobába, ahol Natasha vállig betakarva feküdt, és sápadt volt. Hideg volt, mert az erkély ajtaja nyitva volt, ahol egy másik fiú cigizett, közben onnan figyelt befelé. Oda léptem Natasha mellé, és mielőtt még bármit is csinálhattam volna, egy lila hajú lány lépett be. A szemével először engem talált meg, de aztán az a mosoly, ami eddig rajta volt, most dühösre váltott.

- Emmett! – lépett egyre közelebb hozzá. – Megmondtam, hogy ne nyisd ki az erkély ajtaját, te idióta – erre bevágta az ajtót, és rá zárta.

- Hé. Ne csináld már – próbálta volna kinyitni az ajtót, de nem tudta. Én meg Natashat a karjaimba húztam, és akkor vettem észre, hogy másik ruhában van. Ha fiú tette, megölöm. Nem tetszik az a gondolat, hogy valamelyik látta meztelenül. Feldühít. – Noah, segíts már – szólt a göndörnek, mire gonoszan elvigyorodott. – Dik, jól van. Akkor, ha megbetegszem, a rabszolgáim lesztek – összefonta a karjait a mellkasán, miközben a cigi a szájában volt.

- Csak szeretnéd – nyújtotta ki rá a nyelvét Yuki, azután pedig felém pördült. – Ne haragudj, a bátyám egy hülye. Nehéz a felfogása – mosolygott.

- Ezt hallottam – kiabálta Emmett.

- Mi történt vele? – kérdeztem megkönnyebbülve. Egy kő esett le a szívemről.

- Az ott, az az idióta – mutatott Emmettre. Emmett csak megforgatta a szemeit, és dohányzott tovább. A füstöt fújta ki. – Ő talált rá – folytatta volna, amikor a bátyja beleszólt.

- A csaj úgy nézett ki, mint egy hulla – mondta, Noah pedig kiment a szobából. Nem tetszett, legszívesebben lekevertem volna egyet neki a stílusa miatt (nem Noahnak, hanem Emmettnek).

Yuki elhúzta a függönyt, így az a barom már nem látszott.

- Ki öltöztette át? – kérdeztem.

- Én voltam – felelte Yuki. – A ruhái teljesen átáztak, így muszáj volt róla levenni – mondta kedvesen.

Még csak most néztem meg, milyen szobában voltam. A falak világoszöld színűek, tele poszterekkel, rajzokkal és fényképekkel. A franciaágy a fal mellett volt, de két oldalt egy-egy éjjeli szekrény helyezkedett el. Az ággyal szemben pedig egy gardrób volt, ajtaja fehér. Az ágy és a gardrób között pedig egy üvegasztal volt, amellett egy fotel. A gardrób mellett egy tévé is fel volt szerelve a falra, az alatt pedig egy nagy plüsspanda bámult ránk. Az üvegasztalon egy laptop hevert, középen meg egy átlátszó cserép, amiben rózsa csokor volt. Az asztal alatt pedig egy kerek bolyhos szőnyeg, a két éjjeli szekrényen pedig egy-egy lámpa volt. A szobához meg még társult az erkély, meg egy ablak. Az ablak alatt pedig a radiátor, és erre dőlt rá Yuki.

- Szóval Castiel vagy, ugye?

- Igen.

- Hmmm... – gondolkodott el.  – Nem tudom honnan, de ismerős vagy. Lehet már láttalak valahol.

- Ne pasizz előttünk – szólt rá Emmett.

- Fogd be, nem pasizok – forgatta meg a szemeit. Majd hirtelen kivirult, és a szemembe nézett. – Már tudom honnan vagy.

Szerintetek honnan lehet neki ismerős?

Így elsőre nektek milyennek tűnnek az új karakterek?

Mit gondoltok?

57. rész

Natasha

Az ég beborult. A szürke felhők eltakarták a kék eget, úgy, mint engem az érzések. Egy tó előtt álldogáltam a parkban, miközben a vizet néztem. A mellkasom annyira fájt, hogy szinte levegőt sem kaptam, és közben ott volt a fejemben minden, ami valaha megtörtént velem. Az a sok igazságtalan dolog. Anya halála. Castiel. Darell… és még Viktor is. A családom. A bátyám. Miért érdemeltem ki mindezt? Miért kellett tönkretenni mindent? Miért kellett neki meghalnia? Miért voltunk ott akkor? Miért pont anyát? Miért pont nekem kell szenvednem? Miért a bátyámnak? Miért apának? Egyáltalán miért kell mindenkinek szenvednie? Sose lehet az ember igazán boldog? Egyszer valami úgy is tönkreteszi az embert, és többet nem lesz a régi. De velem ez gyerekkoromban történt meg. Hát nem igazságtalanság?

A kérdések újra és újra felmerültek bennem, amiket próbáltam megválaszolni, de mindez sikertelenül végződött. Nem tudtam rá a választ.

Annyira dühös voltam, és annyira belemerültem az érzéseimben, hogy azt sem vettem észre, hogy eleredt az eső. Csak akkor tudatosult bennem, amikor már csurom vizes voltam, meg a hajam is az arcomhoz tapadt. De nem érdekelt. Mit számít, hogy elázok? Ha megbetegszem? Kit érdekel?

Kezeim ökölbe szorultak, miközben még mindig a tavat bámultam. Visszatükröződött az égbolt rajta. A víz könnyedén elnyelte az esőcseppeket, de én az érzéseimet nem.

Egyáltalán mit akarok én?

A vízről leemeltem a tekintetem, és a cipőmet kezdtem bámulni. A tokrom már fájt attól, hogy visszatartom a könnyeimet. Én egyáltalán nem vagyok erős, sosem voltam az. Vagy mégis? Hisz, még mindig itt vagyok. Kibírtam minden rosszat. Vagyis… már nem. Nem akarom. Nem akarok érezni. Nem akarom ezt az egészet, csak el akarok tűnni a világ elől.

Hogy bírtam ki azt, hogy Castiel szakított velem, csak mert megfenyegették? Felfogni nem bírom. De most újra együtt vagyunk, de még sem oldódott meg minden. Semmi sincs rendben.

Hogy voltam képes Viktorral barátkozni azok után, hogy mocskosul megpróbált bántani? Tiszta hülye vagyok, komolyan. Egyáltalán hogy voltam képes megfeledkezni Darellről, aki kiskoromban a legjobb barátom volt?

Két kezemmel két oldalt a hajamba markoltam és erősen lehunytam a szemeimet. Nem akarok emlékezni semmire se. Nem akarom, hogy fájjon a szívem. Nem bírom ki. Rosaliat akarom. A legjobb barátnőmet. De… Nem akarom az én bajaimmal terhelni. Persze biztosan meghallgatna, de aggódna is értem, az meg még jobban fájna nekem. Nem tudom, mit kéne tennem. Szeretem Castielt, vele akarok lenni. De…

Leguggoltam, és átöleltem a lábaimat. A homlokomat pedig a térdeimre fektettem, és zokogtam. Nem érdekelt, ha megnéztek, nem törődtem velük.

Castielnek megvannak a saját gondjai, nem akarom, hogy még miattam is aggódjon. Most pedig az lenne a legjobb, ha ő a húgával törődne, nem pedig velem. Azt akarom, hogy foglalkozzon vele, és ne miattam hagyja cserben. Azt sem akarom, hogy Sophie utáljon. De a francba is. Ez így komolyan nem mehet tovább, mert végül teljesen összeroppanok. Várj… Nem most történik az? De, most.

Minden olyan igazságtalan. Nem akarok ebben a világban élni. Mindez nekem túl fájdalmas, már nem bírom.

Hirtelen a telefonom rezgett a zsebembe, ezért szipogva elővettem. Kaptam egy sms-t a bátyámtól. Megtöröltem egy kicsit a szemeimet, hogy a könnyek ne homályosítsák el a látásomat, és amikor elolvastam az üzenetet, elakadt a lélegzetem. Azt írta, hogy: „Siess már haza… Beszélnünk kell anya gyilkosáról, úgyhogy felejtsd el most a pasidat. Apa nem fog belekezdeni ebbe, amíg haza nem jössz!!!”

Nem… Nem… Mi… Ez… Nem. Nem. Nem akarom hallani. Már nem akarom tudni, ki volt. Hagyjanak ki ebből! Nem akarom tudnih! Nemh, nemh! Nemh ka-pok levegőth. Nemh.

Castiel

A testvérem teljesen kiakaszt, komolyan. Miért nem akar meghallgatni? Így sosem fogunk kibékülni. De hol is vagyok most? Lysander lakásánál, azaz a lépcsőházban. Hiába nyomom azt a szar gombot, nem veszik fel a kaputelefont. Konkrétan szarnak bele, hogy itt vagyok. És, hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy először felvették, de nem engedtek be, helyette a drága húgocskám szépen elküldött a picsába, Lysander pedig elnézést kért, és megkérte, hogy távozzak. Egyszerűen ez hihetetlen. Sophie még a telefont sem veszi fel, még Lysander sem! Szét tudnék most verni valakit.

Tudod mit? Ha annyira nem akar beszélni velem, akkor nem is fog. Nekem itt lett elegem. Ha ki akar békülni, akkor szépen oda tolja elém a seggét, és bocsánatot kér. Ha ezt megtette, én is bocsánatot kérek.

Igaz a bátya vagyok, és mellette kéne lennem. Még akkor is ott kellett volna lennem, amikor megerőszakolták. DE KOMOLYAN, NE CSAK ÉN LEGYEK MÁR A HIBÁS! OTT VANNAK A SZÜLEINK IS, ŐKET MIÉRT NEM HIBÁZTATTA?

Leültem a lépcsőre, és terpeszben a térdeimre könyököltem, a fejemet pedig lehajtottam. Beszívtam mélyen a levegőt, és próbáltam lehiggadni. A múltkori a buszon, amikor elfelejtettem Sophiet, ő pedig elrohant. Könyörgöm, nekem is vannak érzéseim, nem csak neki. Olyan nehéz felfogni, hogy van valaki, akit szeretek, és szeretnék vele lenni, és nem csak a húgommal?

Felemeltem a fejem, és beletúrtam a kócos hajamba. Elegem van. Húzok haza.

Mire hazaértem, már sötétedett. Az idő is lehűlt, az esőtől pedig még a pocsolyák is ellepték az utakat. Én meg alig vártam, hogy végre lezuhanyozzak és ágyba bújjak. Aha, csak szerettem volna, ugyanis előtte volt egy akadályom, méghozzá Natasha bátyja. Fogalmam sincs, mit akart, de a tekintete nem sugallt valami megnyugvást.

A kulcsom már a kezemben volt, hogy kinyithassam az ajtót, de ő pont ott guggolt, kezében egy esernyővel. S amint meglátott, felállt, és dühösen a szemembe nézett.

- Hol van? – kérdezte rekedtesen.

- Ki? – vontam föl a szemöldökömet.

- Natasha. Hol van? – kérdezte meg újból, csak hangosabban.

- Ezt hogy érted? Eltűnt?

- Nem veled volt? – Hangjában éreztem a félelmét, még én is megijedtem.

Megráztam óvatosan a fejem, de a tekintetemet nem vettem le róla.

- Rosaliaval ment el.

- Azt tudom, de… - vett egy levegőt. – Beszéltem Rosaliaval, de azt mondta, hogy olyan három óra körül el is ment. Már rég… - szívta újból be a levegőt, nekem meg felgyorsult a szívverésem. – Már rég itthon kéne lennie…

Vettem ki a zsebemből a telómat, és próbálkoztam felhívni Natashat, de nem vette fel.

- Próbáltad már hívni? – kérdeztem idegesen.

- Hülye vagy? – csattant fel. -  Persze, hogy próbáltam, de nekem sem veszi fel.

Idegen körülnézett, azzal a reménnyel, hogy meglátja valahol. Remegve a hajába túrt, majd újból rám nézett.

- Sosem csinált ilyet…

- Megtaláljuk – emeltem meg a hangomat. – Meg fogjuk találni!

Bólintott megtörölve a szemeit.

- Alexyt is felhívtad? – kérdeztem.

- Őt is. Mindenkit. De senki sem tudja. Senki… - nyelt egyet. – Azt hiszem, az én hibám.

- A te hibád? Hogy érted?

- Küldtem neki egy sms-t, hogy siessen haza, családi megbeszélésre… anyáról és a gyilkosáról. De amikor elküldtem azt a hülye üzenetet, már nem tudtam visszavonni. Az én hibám, hogy most nincs meg. Apa is keresi, meg néhány munkatársa.

- Idióta – szívtam be idegesen a levegőt.

- Ha valami… valami baja esett… én…

- Fogd be! Te itt maradsz, én meg elmegyek megkeresni.

- De én is keresni akarom!

- Valakinek itt kell maradnia, hátha hazajön – kiabáltam le. – Hívj fel, ha valaki megtalálta.

Bólintott, aztán elindultam, közben folyamatosan hívtam telefonon, hátha felveszi. A szívem közben a torkomban dobogott, rohadtul féltem.