57. rész

Natasha

Az ég beborult. A szürke felhők eltakarták a kék eget, úgy, mint engem az érzések. Egy tó előtt álldogáltam a parkban, miközben a vizet néztem. A mellkasom annyira fájt, hogy szinte levegőt sem kaptam, és közben ott volt a fejemben minden, ami valaha megtörtént velem. Az a sok igazságtalan dolog. Anya halála. Castiel. Darell… és még Viktor is. A családom. A bátyám. Miért érdemeltem ki mindezt? Miért kellett tönkretenni mindent? Miért kellett neki meghalnia? Miért voltunk ott akkor? Miért pont anyát? Miért pont nekem kell szenvednem? Miért a bátyámnak? Miért apának? Egyáltalán miért kell mindenkinek szenvednie? Sose lehet az ember igazán boldog? Egyszer valami úgy is tönkreteszi az embert, és többet nem lesz a régi. De velem ez gyerekkoromban történt meg. Hát nem igazságtalanság?

A kérdések újra és újra felmerültek bennem, amiket próbáltam megválaszolni, de mindez sikertelenül végződött. Nem tudtam rá a választ.

Annyira dühös voltam, és annyira belemerültem az érzéseimben, hogy azt sem vettem észre, hogy eleredt az eső. Csak akkor tudatosult bennem, amikor már csurom vizes voltam, meg a hajam is az arcomhoz tapadt. De nem érdekelt. Mit számít, hogy elázok? Ha megbetegszem? Kit érdekel?

Kezeim ökölbe szorultak, miközben még mindig a tavat bámultam. Visszatükröződött az égbolt rajta. A víz könnyedén elnyelte az esőcseppeket, de én az érzéseimet nem.

Egyáltalán mit akarok én?

A vízről leemeltem a tekintetem, és a cipőmet kezdtem bámulni. A tokrom már fájt attól, hogy visszatartom a könnyeimet. Én egyáltalán nem vagyok erős, sosem voltam az. Vagy mégis? Hisz, még mindig itt vagyok. Kibírtam minden rosszat. Vagyis… már nem. Nem akarom. Nem akarok érezni. Nem akarom ezt az egészet, csak el akarok tűnni a világ elől.

Hogy bírtam ki azt, hogy Castiel szakított velem, csak mert megfenyegették? Felfogni nem bírom. De most újra együtt vagyunk, de még sem oldódott meg minden. Semmi sincs rendben.

Hogy voltam képes Viktorral barátkozni azok után, hogy mocskosul megpróbált bántani? Tiszta hülye vagyok, komolyan. Egyáltalán hogy voltam képes megfeledkezni Darellről, aki kiskoromban a legjobb barátom volt?

Két kezemmel két oldalt a hajamba markoltam és erősen lehunytam a szemeimet. Nem akarok emlékezni semmire se. Nem akarom, hogy fájjon a szívem. Nem bírom ki. Rosaliat akarom. A legjobb barátnőmet. De… Nem akarom az én bajaimmal terhelni. Persze biztosan meghallgatna, de aggódna is értem, az meg még jobban fájna nekem. Nem tudom, mit kéne tennem. Szeretem Castielt, vele akarok lenni. De…

Leguggoltam, és átöleltem a lábaimat. A homlokomat pedig a térdeimre fektettem, és zokogtam. Nem érdekelt, ha megnéztek, nem törődtem velük.

Castielnek megvannak a saját gondjai, nem akarom, hogy még miattam is aggódjon. Most pedig az lenne a legjobb, ha ő a húgával törődne, nem pedig velem. Azt akarom, hogy foglalkozzon vele, és ne miattam hagyja cserben. Azt sem akarom, hogy Sophie utáljon. De a francba is. Ez így komolyan nem mehet tovább, mert végül teljesen összeroppanok. Várj… Nem most történik az? De, most.

Minden olyan igazságtalan. Nem akarok ebben a világban élni. Mindez nekem túl fájdalmas, már nem bírom.

Hirtelen a telefonom rezgett a zsebembe, ezért szipogva elővettem. Kaptam egy sms-t a bátyámtól. Megtöröltem egy kicsit a szemeimet, hogy a könnyek ne homályosítsák el a látásomat, és amikor elolvastam az üzenetet, elakadt a lélegzetem. Azt írta, hogy: „Siess már haza… Beszélnünk kell anya gyilkosáról, úgyhogy felejtsd el most a pasidat. Apa nem fog belekezdeni ebbe, amíg haza nem jössz!!!”

Nem… Nem… Mi… Ez… Nem. Nem. Nem akarom hallani. Már nem akarom tudni, ki volt. Hagyjanak ki ebből! Nem akarom tudnih! Nemh, nemh! Nemh ka-pok levegőth. Nemh.

Castiel

A testvérem teljesen kiakaszt, komolyan. Miért nem akar meghallgatni? Így sosem fogunk kibékülni. De hol is vagyok most? Lysander lakásánál, azaz a lépcsőházban. Hiába nyomom azt a szar gombot, nem veszik fel a kaputelefont. Konkrétan szarnak bele, hogy itt vagyok. És, hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy először felvették, de nem engedtek be, helyette a drága húgocskám szépen elküldött a picsába, Lysander pedig elnézést kért, és megkérte, hogy távozzak. Egyszerűen ez hihetetlen. Sophie még a telefont sem veszi fel, még Lysander sem! Szét tudnék most verni valakit.

Tudod mit? Ha annyira nem akar beszélni velem, akkor nem is fog. Nekem itt lett elegem. Ha ki akar békülni, akkor szépen oda tolja elém a seggét, és bocsánatot kér. Ha ezt megtette, én is bocsánatot kérek.

Igaz a bátya vagyok, és mellette kéne lennem. Még akkor is ott kellett volna lennem, amikor megerőszakolták. DE KOMOLYAN, NE CSAK ÉN LEGYEK MÁR A HIBÁS! OTT VANNAK A SZÜLEINK IS, ŐKET MIÉRT NEM HIBÁZTATTA?

Leültem a lépcsőre, és terpeszben a térdeimre könyököltem, a fejemet pedig lehajtottam. Beszívtam mélyen a levegőt, és próbáltam lehiggadni. A múltkori a buszon, amikor elfelejtettem Sophiet, ő pedig elrohant. Könyörgöm, nekem is vannak érzéseim, nem csak neki. Olyan nehéz felfogni, hogy van valaki, akit szeretek, és szeretnék vele lenni, és nem csak a húgommal?

Felemeltem a fejem, és beletúrtam a kócos hajamba. Elegem van. Húzok haza.

Mire hazaértem, már sötétedett. Az idő is lehűlt, az esőtől pedig még a pocsolyák is ellepték az utakat. Én meg alig vártam, hogy végre lezuhanyozzak és ágyba bújjak. Aha, csak szerettem volna, ugyanis előtte volt egy akadályom, méghozzá Natasha bátyja. Fogalmam sincs, mit akart, de a tekintete nem sugallt valami megnyugvást.

A kulcsom már a kezemben volt, hogy kinyithassam az ajtót, de ő pont ott guggolt, kezében egy esernyővel. S amint meglátott, felállt, és dühösen a szemembe nézett.

- Hol van? – kérdezte rekedtesen.

- Ki? – vontam föl a szemöldökömet.

- Natasha. Hol van? – kérdezte meg újból, csak hangosabban.

- Ezt hogy érted? Eltűnt?

- Nem veled volt? – Hangjában éreztem a félelmét, még én is megijedtem.

Megráztam óvatosan a fejem, de a tekintetemet nem vettem le róla.

- Rosaliaval ment el.

- Azt tudom, de… - vett egy levegőt. – Beszéltem Rosaliaval, de azt mondta, hogy olyan három óra körül el is ment. Már rég… - szívta újból be a levegőt, nekem meg felgyorsult a szívverésem. – Már rég itthon kéne lennie…

Vettem ki a zsebemből a telómat, és próbálkoztam felhívni Natashat, de nem vette fel.

- Próbáltad már hívni? – kérdeztem idegesen.

- Hülye vagy? – csattant fel. -  Persze, hogy próbáltam, de nekem sem veszi fel.

Idegen körülnézett, azzal a reménnyel, hogy meglátja valahol. Remegve a hajába túrt, majd újból rám nézett.

- Sosem csinált ilyet…

- Megtaláljuk – emeltem meg a hangomat. – Meg fogjuk találni!

Bólintott megtörölve a szemeit.

- Alexyt is felhívtad? – kérdeztem.

- Őt is. Mindenkit. De senki sem tudja. Senki… - nyelt egyet. – Azt hiszem, az én hibám.

- A te hibád? Hogy érted?

- Küldtem neki egy sms-t, hogy siessen haza, családi megbeszélésre… anyáról és a gyilkosáról. De amikor elküldtem azt a hülye üzenetet, már nem tudtam visszavonni. Az én hibám, hogy most nincs meg. Apa is keresi, meg néhány munkatársa.

- Idióta – szívtam be idegesen a levegőt.

- Ha valami… valami baja esett… én…

- Fogd be! Te itt maradsz, én meg elmegyek megkeresni.

- De én is keresni akarom!

- Valakinek itt kell maradnia, hátha hazajön – kiabáltam le. – Hívj fel, ha valaki megtalálta.

Bólintott, aztán elindultam, közben folyamatosan hívtam telefonon, hátha felveszi. A szívem közben a torkomban dobogott, rohadtul féltem.