58. rész

Emmett

A lány lélegzett, fel-le emelkedett a mellkasa, de kissé gyorsabban, hisz kitudja, már mióta volt kint a hideg levegőben, a nedves földön. Igencsak jócskán lehűlt az idő, és a pocsolyák csak megnehezítették a normális közlekedést, főleg ha ez a drága pocsolya nem a betonon van. A saras utak csúszósak voltak, s mivel a lány sem érezte túl jól magát, megcsúszott és seggre esett. De ahhoz is gyenge volt, hogy feltápászkodjon, ezért csak hátradőlt, és az eget nézte.

A nap már eltűnt a horizonton túl, és sárgás-rózsaszínes fényben pompázhatott volna az égbolt, de e helyett csak a szürkeség volt látható. Az eső immár csak csepegett.

S én voltam az a szerencsés, aki rátalált.

A lány elvesztette az eszméletét, én pedig meglestem a testét (de sajnos rajta voltak a ruhái). Mért ne? Férfi vagyok. Beleszippantottam a gyönyörű rózsámba, és féloldalas mosolyra húzódott a szám, kicsit oldalra is billentettem a fejem. Ajkamba kaptam a rózsa szálát, vigyázva arra, hogy a tüskéi ne sértsék fel a bőrömet. A kis feketeséget felkaptam a vállamra, seggel előre, azután pedig elindultam haza. Nem volt az olyan messze.

A teste hideg volt, ezért betettem a kádba. Oldalra, felém dőlt a feje, fekete tincsei pedig az arcára tapadtak. Levettem róla a cipőjét és a zokniját, majd a többi ruhájától is megszabadítottam. Na jó, a fehérneműjét rajta hagytam, de nagy erő kellett ahhoz, hogy visszafogjam magam. Hát, na. Perverz vagyok. Mhmhmh. De még mennyire. Hehehe.

Megengedtem a meleg vizet, majd felmelegítettem a testét. Amikor végeztem, megtöröltem és eszembe jutott, hogy fel kéne öltöztetni, de akkor a többi ruhadarabot is le kéne vennem.

Ó! Mit tegyek? Ha leveszem neki, olyan látványnak lehetek szemtanúja, amit élőben ezerszer jobb látni. De ha felébred, olyan tockost kaphatok, hogy annak megmarad a nyoma. De ha nem teszem meg, még megbánhatom. Kockáztatni kell. S ezt fogom tenni. Mhmhmhmh!

Démonias vigyorra húzódott az ajkam, és halkan kuncogtam.

- Hercegnőh – suttogtam elnyújtva, és már nyúltam felé.

- EMMETT HANARI. Mit csinálsz?! – kiabált le egy éles női hang, én pedig azonnal felé pördültem, és az arcomra fagyott a vigyorom.

- Yu-Y-Yuki – dadogtam, és hátráltam volna, de a kád elállta az utamat. – Az úgy volt, hogy…

Az egy fejjel kisebb húgommal szemben álltam, ő dühös szemekkel nézett a szemembe. Kiégette a lelkemet! Ha ő dühös, akkor kinyír.

Nyeltem egy nagyot.

- Csak a jó szándék vezérelt – bólogattam meggyőzően, és felnevettem, hogy enyhítsem a haragját. De erre a hasamba vágta az öklét, én belőlem pedig kiszakadt egy nyögés. – Olyan kegyetlen vagy – úgy csináltam, mint aki letörli a könnycseppjét az egyik szeméről.

- Ő ki? – tolt arrébb, hogy megpillantsa a fekete hajú lányt.

Emmett Hanari

Kigombolt vörös inget és fekete gatyát visel, fekete cipővel. Napbarnított bőre van Hawaii utazása miatt, nyakában pedig ott lóg egy medál fekete lánccal. Aranysárga szemei vannak, barna félhosszú gondosan kifésült hajjal, ám néhány rakoncátlan tincse kócos látványt varázsol neki. Kétoldali tincse pedig hosszabb, mint a másik: jobb oldali tincse pár centivel hosszabb, a baloldali pedig az álláig ér, szembe hulló tinccsel, ami az orráig ér. Az egyik fülében pedig ott virít egy piercing.

Kor: 24

Születésnap: Július 7.

Magasság: 188 cm

Yuki Hanari

Hátközepéig érő egyenes lila haja van, oldalra csatolt tinccsel, szemei pedig égkék színűen virít. Hosszú szempillái és telt rózsaszín ajkakkal lett megáldva. Fekete cicanacit visel, fekete tűsarkúval, és szürke pólót Love felirattal. S kék színű cipzáras pulcsi van a póló felett, amit tulajdonképpen a másik bátyjától csórt el, ezért egy kicsit nagy rá.

Kor: 17

Születésnap: December 4.

Magasság: 165 cm

- Nem tudom – feleltem. Felpillantott rám gyilkos szemekkel. – Nem én bántottam – mondtam azonnal, mielőtt ilyeneken kezdett volna gondolkozni. Sajnos, kinézi belőlem. Pedig olyan jó bátyóka vagyok.

- Akkor?

- Itt nem messze találtam rá, a pocsolyában feküdt eszméletlenül.

Erre lekevert nekem egyet a tarkómra, mire amolyan „ezt most miért érdemeltem ki” tekintettel pillantottam rá.

- Ezt most miért kaptam? – csúnyán néztem rá, tettetett sértődött fejjel.

- Miért ne? – vigyorodott el.

- Ne bántsd a szeretett bátyád.

- Noah-t és Genjit jobban szeretem – nyújtotta ki rá a nyelvem.

- Ez most fájt – szipogtam, és drámaian a mellkasomra helyeztem az egyik tenyeremet megpaskolva egy kicsit.

Újra a lányra fordította a fejét.

- Megnézted már, hogy van e nála valami, például a telefonja?

- Nem – feleltem, erre újra lekevert nekem egyet. Na, de na. Most miért? Olyan gonosz kis hugica. :<

Castiel

Nem tudom, hol lehetett. Tiszta ideg voltam. Ám amikor a telefonom kijelzőjén megpillantottam Natasha nevét, hogy engem hív, kicsit megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Azonnal fogadtam a hívását.

- Hol vagy? – kezdtem köszönés helyett. Hangomon észre lehetett venni, hogy nem vagyok jó kedvemben.

- Izé… - szólalt meg egy ismeretlen lány hang, nekem meg rögtön az játszott le a fejemben, hogy elvesztette a telefonját, és valaki megtalálta. – Yuki Hanari vagyok, és a bátyám eszméletlenül talált rá erre a lányra. Most itt van nálunk – hangja félénk volt. Már szólaltam volna meg, amikor kiabálni kezdett. – Fogd be, pisis! – üvöltött rá valakire.

- Mi az, hogy pisis? Én vagyok az idősebb – hallottam egy másik mélyebb hangot.

- El tudsz jönni a lányért? – kérdezte tőlem Yuki.

- Igen. Mond a címet.

Szerencsére nem volt messze, így pár perc alatt meg is érkeztem oda. Közben felhívtam Benjamint, hogy megnyugtassam a kis lelkét, hogy megvan, most megyek érte. Mondtam neki, hogy jó lenne, ha értünk jönne kocsival, azt mondta, szól az apjának, én meg erre megadtam a címet.

Amikor becsengettem, egy pár centivel alacsonyabb fiú nyitott ajtót nekem. Barna göndör haja volt ibolya szemekkel. Unott tekintettel nézett végig rajtam.

- Gondolom a húgom veled beszélt telefonon – sóhajtott fel. – Gyere be.

Bevezetett egy szobába, ahol Natasha vállig betakarva feküdt, és sápadt volt. Hideg volt, mert az erkély ajtaja nyitva volt, ahol egy másik fiú cigizett, közben onnan figyelt befelé. Oda léptem Natasha mellé, és mielőtt még bármit is csinálhattam volna, egy lila hajú lány lépett be. A szemével először engem talált meg, de aztán az a mosoly, ami eddig rajta volt, most dühösre váltott.

- Emmett! – lépett egyre közelebb hozzá. – Megmondtam, hogy ne nyisd ki az erkély ajtaját, te idióta – erre bevágta az ajtót, és rá zárta.

- Hé. Ne csináld már – próbálta volna kinyitni az ajtót, de nem tudta. Én meg Natashat a karjaimba húztam, és akkor vettem észre, hogy másik ruhában van. Ha fiú tette, megölöm. Nem tetszik az a gondolat, hogy valamelyik látta meztelenül. Feldühít. – Noah, segíts már – szólt a göndörnek, mire gonoszan elvigyorodott. – Dik, jól van. Akkor, ha megbetegszem, a rabszolgáim lesztek – összefonta a karjait a mellkasán, miközben a cigi a szájában volt.

- Csak szeretnéd – nyújtotta ki rá a nyelvét Yuki, azután pedig felém pördült. – Ne haragudj, a bátyám egy hülye. Nehéz a felfogása – mosolygott.

- Ezt hallottam – kiabálta Emmett.

- Mi történt vele? – kérdeztem megkönnyebbülve. Egy kő esett le a szívemről.

- Az ott, az az idióta – mutatott Emmettre. Emmett csak megforgatta a szemeit, és dohányzott tovább. A füstöt fújta ki. – Ő talált rá – folytatta volna, amikor a bátyja beleszólt.

- A csaj úgy nézett ki, mint egy hulla – mondta, Noah pedig kiment a szobából. Nem tetszett, legszívesebben lekevertem volna egyet neki a stílusa miatt (nem Noahnak, hanem Emmettnek).

Yuki elhúzta a függönyt, így az a barom már nem látszott.

- Ki öltöztette át? – kérdeztem.

- Én voltam – felelte Yuki. – A ruhái teljesen átáztak, így muszáj volt róla levenni – mondta kedvesen.

Még csak most néztem meg, milyen szobában voltam. A falak világoszöld színűek, tele poszterekkel, rajzokkal és fényképekkel. A franciaágy a fal mellett volt, de két oldalt egy-egy éjjeli szekrény helyezkedett el. Az ággyal szemben pedig egy gardrób volt, ajtaja fehér. Az ágy és a gardrób között pedig egy üvegasztal volt, amellett egy fotel. A gardrób mellett egy tévé is fel volt szerelve a falra, az alatt pedig egy nagy plüsspanda bámult ránk. Az üvegasztalon egy laptop hevert, középen meg egy átlátszó cserép, amiben rózsa csokor volt. Az asztal alatt pedig egy kerek bolyhos szőnyeg, a két éjjeli szekrényen pedig egy-egy lámpa volt. A szobához meg még társult az erkély, meg egy ablak. Az ablak alatt pedig a radiátor, és erre dőlt rá Yuki.

- Szóval Castiel vagy, ugye?

- Igen.

- Hmmm... – gondolkodott el.  – Nem tudom honnan, de ismerős vagy. Lehet már láttalak valahol.

- Ne pasizz előttünk – szólt rá Emmett.

- Fogd be, nem pasizok – forgatta meg a szemeit. Majd hirtelen kivirult, és a szemembe nézett. – Már tudom honnan vagy.

Szerintetek honnan lehet neki ismerős?

Így elsőre nektek milyennek tűnnek az új karakterek?

Mit gondoltok?

57. rész

Natasha

Az ég beborult. A szürke felhők eltakarták a kék eget, úgy, mint engem az érzések. Egy tó előtt álldogáltam a parkban, miközben a vizet néztem. A mellkasom annyira fájt, hogy szinte levegőt sem kaptam, és közben ott volt a fejemben minden, ami valaha megtörtént velem. Az a sok igazságtalan dolog. Anya halála. Castiel. Darell… és még Viktor is. A családom. A bátyám. Miért érdemeltem ki mindezt? Miért kellett tönkretenni mindent? Miért kellett neki meghalnia? Miért voltunk ott akkor? Miért pont anyát? Miért pont nekem kell szenvednem? Miért a bátyámnak? Miért apának? Egyáltalán miért kell mindenkinek szenvednie? Sose lehet az ember igazán boldog? Egyszer valami úgy is tönkreteszi az embert, és többet nem lesz a régi. De velem ez gyerekkoromban történt meg. Hát nem igazságtalanság?

A kérdések újra és újra felmerültek bennem, amiket próbáltam megválaszolni, de mindez sikertelenül végződött. Nem tudtam rá a választ.

Annyira dühös voltam, és annyira belemerültem az érzéseimben, hogy azt sem vettem észre, hogy eleredt az eső. Csak akkor tudatosult bennem, amikor már csurom vizes voltam, meg a hajam is az arcomhoz tapadt. De nem érdekelt. Mit számít, hogy elázok? Ha megbetegszem? Kit érdekel?

Kezeim ökölbe szorultak, miközben még mindig a tavat bámultam. Visszatükröződött az égbolt rajta. A víz könnyedén elnyelte az esőcseppeket, de én az érzéseimet nem.

Egyáltalán mit akarok én?

A vízről leemeltem a tekintetem, és a cipőmet kezdtem bámulni. A tokrom már fájt attól, hogy visszatartom a könnyeimet. Én egyáltalán nem vagyok erős, sosem voltam az. Vagy mégis? Hisz, még mindig itt vagyok. Kibírtam minden rosszat. Vagyis… már nem. Nem akarom. Nem akarok érezni. Nem akarom ezt az egészet, csak el akarok tűnni a világ elől.

Hogy bírtam ki azt, hogy Castiel szakított velem, csak mert megfenyegették? Felfogni nem bírom. De most újra együtt vagyunk, de még sem oldódott meg minden. Semmi sincs rendben.

Hogy voltam képes Viktorral barátkozni azok után, hogy mocskosul megpróbált bántani? Tiszta hülye vagyok, komolyan. Egyáltalán hogy voltam képes megfeledkezni Darellről, aki kiskoromban a legjobb barátom volt?

Két kezemmel két oldalt a hajamba markoltam és erősen lehunytam a szemeimet. Nem akarok emlékezni semmire se. Nem akarom, hogy fájjon a szívem. Nem bírom ki. Rosaliat akarom. A legjobb barátnőmet. De… Nem akarom az én bajaimmal terhelni. Persze biztosan meghallgatna, de aggódna is értem, az meg még jobban fájna nekem. Nem tudom, mit kéne tennem. Szeretem Castielt, vele akarok lenni. De…

Leguggoltam, és átöleltem a lábaimat. A homlokomat pedig a térdeimre fektettem, és zokogtam. Nem érdekelt, ha megnéztek, nem törődtem velük.

Castielnek megvannak a saját gondjai, nem akarom, hogy még miattam is aggódjon. Most pedig az lenne a legjobb, ha ő a húgával törődne, nem pedig velem. Azt akarom, hogy foglalkozzon vele, és ne miattam hagyja cserben. Azt sem akarom, hogy Sophie utáljon. De a francba is. Ez így komolyan nem mehet tovább, mert végül teljesen összeroppanok. Várj… Nem most történik az? De, most.

Minden olyan igazságtalan. Nem akarok ebben a világban élni. Mindez nekem túl fájdalmas, már nem bírom.

Hirtelen a telefonom rezgett a zsebembe, ezért szipogva elővettem. Kaptam egy sms-t a bátyámtól. Megtöröltem egy kicsit a szemeimet, hogy a könnyek ne homályosítsák el a látásomat, és amikor elolvastam az üzenetet, elakadt a lélegzetem. Azt írta, hogy: „Siess már haza… Beszélnünk kell anya gyilkosáról, úgyhogy felejtsd el most a pasidat. Apa nem fog belekezdeni ebbe, amíg haza nem jössz!!!”

Nem… Nem… Mi… Ez… Nem. Nem. Nem akarom hallani. Már nem akarom tudni, ki volt. Hagyjanak ki ebből! Nem akarom tudnih! Nemh, nemh! Nemh ka-pok levegőth. Nemh.

Castiel

A testvérem teljesen kiakaszt, komolyan. Miért nem akar meghallgatni? Így sosem fogunk kibékülni. De hol is vagyok most? Lysander lakásánál, azaz a lépcsőházban. Hiába nyomom azt a szar gombot, nem veszik fel a kaputelefont. Konkrétan szarnak bele, hogy itt vagyok. És, hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy először felvették, de nem engedtek be, helyette a drága húgocskám szépen elküldött a picsába, Lysander pedig elnézést kért, és megkérte, hogy távozzak. Egyszerűen ez hihetetlen. Sophie még a telefont sem veszi fel, még Lysander sem! Szét tudnék most verni valakit.

Tudod mit? Ha annyira nem akar beszélni velem, akkor nem is fog. Nekem itt lett elegem. Ha ki akar békülni, akkor szépen oda tolja elém a seggét, és bocsánatot kér. Ha ezt megtette, én is bocsánatot kérek.

Igaz a bátya vagyok, és mellette kéne lennem. Még akkor is ott kellett volna lennem, amikor megerőszakolták. DE KOMOLYAN, NE CSAK ÉN LEGYEK MÁR A HIBÁS! OTT VANNAK A SZÜLEINK IS, ŐKET MIÉRT NEM HIBÁZTATTA?

Leültem a lépcsőre, és terpeszben a térdeimre könyököltem, a fejemet pedig lehajtottam. Beszívtam mélyen a levegőt, és próbáltam lehiggadni. A múltkori a buszon, amikor elfelejtettem Sophiet, ő pedig elrohant. Könyörgöm, nekem is vannak érzéseim, nem csak neki. Olyan nehéz felfogni, hogy van valaki, akit szeretek, és szeretnék vele lenni, és nem csak a húgommal?

Felemeltem a fejem, és beletúrtam a kócos hajamba. Elegem van. Húzok haza.

Mire hazaértem, már sötétedett. Az idő is lehűlt, az esőtől pedig még a pocsolyák is ellepték az utakat. Én meg alig vártam, hogy végre lezuhanyozzak és ágyba bújjak. Aha, csak szerettem volna, ugyanis előtte volt egy akadályom, méghozzá Natasha bátyja. Fogalmam sincs, mit akart, de a tekintete nem sugallt valami megnyugvást.

A kulcsom már a kezemben volt, hogy kinyithassam az ajtót, de ő pont ott guggolt, kezében egy esernyővel. S amint meglátott, felállt, és dühösen a szemembe nézett.

- Hol van? – kérdezte rekedtesen.

- Ki? – vontam föl a szemöldökömet.

- Natasha. Hol van? – kérdezte meg újból, csak hangosabban.

- Ezt hogy érted? Eltűnt?

- Nem veled volt? – Hangjában éreztem a félelmét, még én is megijedtem.

Megráztam óvatosan a fejem, de a tekintetemet nem vettem le róla.

- Rosaliaval ment el.

- Azt tudom, de… - vett egy levegőt. – Beszéltem Rosaliaval, de azt mondta, hogy olyan három óra körül el is ment. Már rég… - szívta újból be a levegőt, nekem meg felgyorsult a szívverésem. – Már rég itthon kéne lennie…

Vettem ki a zsebemből a telómat, és próbálkoztam felhívni Natashat, de nem vette fel.

- Próbáltad már hívni? – kérdeztem idegesen.

- Hülye vagy? – csattant fel. -  Persze, hogy próbáltam, de nekem sem veszi fel.

Idegen körülnézett, azzal a reménnyel, hogy meglátja valahol. Remegve a hajába túrt, majd újból rám nézett.

- Sosem csinált ilyet…

- Megtaláljuk – emeltem meg a hangomat. – Meg fogjuk találni!

Bólintott megtörölve a szemeit.

- Alexyt is felhívtad? – kérdeztem.

- Őt is. Mindenkit. De senki sem tudja. Senki… - nyelt egyet. – Azt hiszem, az én hibám.

- A te hibád? Hogy érted?

- Küldtem neki egy sms-t, hogy siessen haza, családi megbeszélésre… anyáról és a gyilkosáról. De amikor elküldtem azt a hülye üzenetet, már nem tudtam visszavonni. Az én hibám, hogy most nincs meg. Apa is keresi, meg néhány munkatársa.

- Idióta – szívtam be idegesen a levegőt.

- Ha valami… valami baja esett… én…

- Fogd be! Te itt maradsz, én meg elmegyek megkeresni.

- De én is keresni akarom!

- Valakinek itt kell maradnia, hátha hazajön – kiabáltam le. – Hívj fel, ha valaki megtalálta.

Bólintott, aztán elindultam, közben folyamatosan hívtam telefonon, hátha felveszi. A szívem közben a torkomban dobogott, rohadtul féltem.

56. rész

Ééés itt a kövi réész. Köszönöm ezt a sok oldalmegtekintést, hihetetlen, hogy ennyi összegyűlt és ennyien olvassátok a blogot. *-* ~Jó olvasást! <3

Natasha

Másnap reggel. Egy hétfői napon, amelyen nem csak a kedvem volt pocsék, hanem az időjárás is. Az égbolt teljesen beborult, az eső is csepegett, de hajnalban pedig úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Hideg pedig úgy megcsapott, hogy azt hittem ott fagyok jéggé. Főleg a szobámban, ahol nem ment a fűtés, és ki voltam takarózva. Nagyon rossz volt, brr.

S most, felöltözve melegen, elindultam a suliba. Bár legszívesebben inkább otthon maradtam volna, de nem lehetett. Egy csomó tantárgyból le vagyok maradva, sokat kéne tanulnom. Ajj, de annyira nincs kedvem. Pedig muszáj lesz, ha nem akarok megbukni, és ez vonatkozik Castielre is.

A buszon ültem, amikor kivettem a telefont a zsebemből azzal a céllal, hogy zenét hallgatok, de eszembe jutott, hogy elfelejtettem tegnap megnézni a másik három üzenetet. Kicsit bűntudatom lett, amikor Rosaliáét olvastam.

„Talizunk??:3”

Ez az üzenet után egy órával később pedig kaptam tőle még egyet.

„Nagyon elfoglalt vagy mostanában. TALIZZUUUUUUUNK <3”

Felsóhajtottam, és gondolkoztam, hogyan kérhetnék tőle bocsánatot meg ilyenek. Majd a suliban beszélek vele.

Kaptam üzenetet Alexytől is. Azt írta, hogy hogy vagyok, meg írta, hogy lépjek fel facebookra. Ó tényleg, a facebook. Meg is feledkeztem róla.

Az utolsó üzenet pedig a kártya feltöltéssel kapcsolatban jött, azzal nem is foglalkoztam. Mivel a telómon van net, ezért felléptem a facebookra. Volt egy pár üzenetem meg értesítésem is. De amin először meglepődtem az az volt, hogy valaki bejelölt ismerősnek. Először viszont inkább az üzenetekkel foglalkoztam, és szinte Rosalia egy regényt írt nekem.

Rosalia Delacroix

Van pár ruha ami nem kell nekem, majd neked adom, ha jók rád. Újak, csak egyszer próbáltam fel őket. Annyira nem tetszenek nekem, de te imadni fogooddd! *-*

12:32

Webes felületről küldve

Rosalia Delacroix

Sieesss fel fbre, izgatott vagyok *-* el akarok mesélni valamiiiiiit is

12:34

Webes felületről küldve

Rosalia Delacroix

Sziaaaaa írtam neked sms-t, mert nem írsz vissza… HOL VAGY MÁ?

14:56

Webes felületről küldve

Rosalia Delacroix

Ajjj bulizni akarok. Olyan kényelmetlenul érzem magam. Még Leigh is elfoglalt, ajjj most mit csinaljaaaaaaaaaak.

15:26

Messengerből küldve

Rosalia Delacroix

ÍRJAMAA:(

15:33

Messengerből küldve

Rosalia Delacroix

Ha nem írsz, esküszom hogy megeroszakollak. Nem viccelek

15:39

Messengerből küldve

Felsóhajtottam. Azért visszaírtam neki, a válasz pedig azonnal jött.

Natasha Grey

Ne hariiiz <3 Jóváteszem

07:46

Messengerből küldve

Rosalia Delacroix

VEGREEEEE… Csak gyere érj be a suliba es megverlek :@ … Najo neeem, megkegyelmezek xd

07:47

Messengerből küldve

Visszaírtam neki egy nyelv kinyújtós smileyt.

Gyorsan megnéztem Alexy üzenetét is. Írta, hogy várja az osztálykirándulást, én meg csak pislogtam, hogy a mit? Nem ilyenkor szokott osztálykirándulás lenni.

Viktortól is kaptam üzenetet.

Viktor Carmicheal

Kösz mindent de tenyleg es sajnalom is, hogy ilyen seggfej voltam. ugy erzem h rendbe johetek, es ezt neked koszonhetem. Bar nem igérek semmit, de azt elmondom h mennyire imadlak attol még, es nem foglak elfelejteni. De nem ám. Mint mondtam, a szívemben orokre itt maradsz, s egy nap majd ujra talalkozunk

05:18

Messengerből küldve

Gondolkoztam h mi akarok lenni mit akarok tanulni meg ilyenek. Tudom nem vallana ram meg sztem el sem fogod hinni, de orvos akarok leni… vagy pszichologus. az egyik tuti. Embereket akarok menteni. Furcsa mi? A vicces h semmit nem tudok a gyogyitasrol meg biologiabol is szar voltam de… szted lenne eselyem orvossa valni?

05:20

Messengerből küldve

Bocs h ekezetek nelkul irtam, siettem.

05:21

Messengerből küldve

Siettem h elmeselhessem neked az érzesem.;P

05:23

Messengerből küldve

Ooooo Natasha… már most hianyzol… de ma mar nem megyek suliba, atkoltozom az egyik haveromhoz, megbeszeltem vele. A szülei segítenek nekem meg atirattam magam mashova.

05:26

Messengerből küldve

Fbn azért tarjuk a kapcsolatot?;D

05:27

Messengerből küldve

Visszaírtam neki, hogy nyugodtan beszélgethetünk fb-n, és örültem is, hogy végül minden jóra fordul neki. Azt is írtam neki, hogy orvossá válhat, ha igazán akarja, csak küzdjön érte. Adjon bele mindent, mutassa meg, hogy meg tudja tenni.

Pont, amikor elküldtem az üzenetet, megállt a busz ott, ahol nekem le kellett szállni. A suli előtt pedig Rosalia álldogált egyik lábáról a másikra, és a tenyerét dörzsölte, hogy felmelegedjen. Amint meglátott, azonnal felém rohant, és a nyakamba ugrott. Meglepődtem, de nem estem hátra vele.

- Elhanyagoolsz – nyafogta, miközben visszaöleltem.

- Annyi minden történt… Bocsi, hogy nem írtam vissza – mondtam, aztán elengedett és a szemembe nézett.

- Elmeséled? – kérdezte, de tudta, hogy úgy is elmesélem neki, akár kérdezi akár nem.

Bólintottam.

- Suli után – feleltem. Megnéztem a telefonomon az időt is. – Menjünk fel a terembe, mindjárt becsengetnek.

Ahhoz képest, hogy három perc múlva becsengetnek, a diákok tök lazán és nyugodtan beszélgettek. Néhányan zajongtak, de volt, aki már elindult befelé. Ó, remélem nem lesz ma doga… semmit sem tanultam.

A tegnapról pedig jelen pillanatban egyáltalán nem akartam gondolni. Majd később, amikor elmesélem Rosalianak, hogy mi történt. Majd akkor foglalkozom vele. Majd… Suli után.

Belépve az osztályterembe a hangoskodás fogadott, - mint mindig – mégpedig Dakota és Amber hangja. Valamin vitatkoztak, valami… toll miatt?

- Add már vissza! Mindig mindenemet elveszed – kiáltotta Amber, szinte már majdnem sírt.

- Fogd már be. Mindjárt visszakapod.

Dakota a tanári asztalnál ült és a padra írogatott… vagy rajzolt valamit. Mellette Amber fekete miniszoknyában, magas sarkúban és rózsaszín hosszú ujjas pólóban álldogált. Én megálltam mellette és csak pislogtam, hogy hogyan képes ilyen hidegben így öltözni.

Amber a tolláért nyúlt, de Dake elkapta onnan a kezét, és Amberre nézett fel. Amber haja tiszta kóc volt, és vörös volt a feje. Úgy tűnt, hogy a sírástól. Dake pedig a szokásos, elegáns felső, farmer. Össze volt kötve a szőke-barna haja is, mint mindig.

Megforgattam a szemem, és próbáltam nem bele avatkozni, de ez már rohadtul idegesítő, hogy minden reggel, MINDIG kell valamin vitatkozniuk. Aztán pedig Amber jön ki belőle rosszul, mert Dake egy seggfej. Végül fogtam magamat és kikaptam a fiú kezéből Amber rózsaszín tollát.

- Héé! – kiáltotta fel, én pedig mérgesen néztem rá vissza. Amúgy is ideges voltam egy s más miatt. Aztán mielőtt valamit beszólhattam volna neki, inkább Amberre fordítottam a fejem. Rá mosolyogtam és visszaadtam neki, ő meg aranyosan, megkönnyebbülve sóhajtott fel és megköszönte. Dakota pedig felállt, a szék pedig a falnak csapódott.

- Mit avatkozol már bele? - csattant fel.

- Mit szórakozol már Amberrel? – kiáltottam vissza.

- Igen, mit szórakozol velem! – Amber is kiabálta neki, és két oldalt a csípőjére helyezte a két tenyerét.

Motyogott valami káromkodás félét, majd hátra ment Dajanhoz, aki a terem végén dobálta a falnak a kosárlabdáját. Elkezdtek dumálni meg gondolom, kibeszélnek minket. Idióta.

- Köszi, Natasha – ölelt magához hirtelen, én pedig meg meglepődtem, de végül visszaöleltem.

Aztán az igazgatónő lépett be a terembe, aki földrajzot tanít nekünk. Azonnal csendre utasított mindenkit. Leültem a helyemre, hátra, az ablak felöli oldalra. Castiel nem volt bent… Ó… Castiel. Együtt kellett volna mennünk. HOGY FELEJTHETTEM EL?!

- Amúgy, hogy hogy nem Castiellel jöttél? – kérdezte suttogva Rosalia, miután felém fordult. Nem tudtam válaszolni, mert rá szólt az igazgatónő.

Az emlegetett szamár, pont ő lépett be a terembe.

Hogy nézett ki? A szokásos:

·         Kócos vörös haj;

·         vörös póló

·         fekete farmer

·         fekete dzseki

·         nyaklánc (gyűrű)

·         piros-fehér cipő

Mondhatom, igazán egyedi, de ettől önmaga. Imádom.

- Elnézést a késésért – motyogta, az igazgató nő pedig elkezdte kioktatni. A padra helyeztem a könyökömet és a tenyerembe támasztottam az állam. A Vöröskét figyeltem és mosolyogtam rajta, és büszke is voltam, hogy ilyen szexi, helyes és erős pasim van.

Castiel bólogatott, mint aki tisztában lenne a késései számával és jegyei átlagával, de nagyon úgy nézett ki, hogy fel sem fogja, mi van. Majd a tanár a helyére küldte, és leült mellém.

- Jól vagy? – kérdeztem halkan, bólintott, aztán elmosolygott.

Az óra olyan unalmas volt. Castiel majdnem bealudt, sőt, tulajdonképpen el is szundított, csak felébresztettem, nehogy észrevegye a tanár. Úgy éreztem, hogy soha nem fognak kicsengetni, és nem bírtam várni, ezért a füzetembe leírtam a kérdésemet.

„Valami történt?”

Castiel pedig a saját füzetébe írta a választ.

„Sophieval összevesztem... Lysanderhez költözött pár napra.”

Ó. Beszélni kellene Sophieval, de komolyan. Tényleg, Lysander nem is jött ma suliba, rajta kívül mindenki itt van, amúgy.

„Elmeséled?”

„Csak nem tetszik neki, hogy veled lógok…”

Némán felsóhajtottam.

Valamit ki kell találni, mert ez nem mehet így tovább. Nem akarom, hogy rosszban legyenek, főleg ne miattam. A bűntudat is marta a szívem. S amikor vagy tíz perc múlva kicsengettek, és miután kiment a teremből az igazgatónő, átöleltem Castielt, aki szerintem meglepődött.

- Ne aggódj, minden rendben lesz – mondtam neki.

Felém fordította a testét is, és gyengéden átölelt, a homlokát pedig a vállamra fektette. Belepusziltam a hajába és a hátát simogattam. Közben Rosalia állt Castiel mögé, aki azt tátogta nekem, hogy mi történt. Én válaszként pedig csak annyit tátogtam, hogy majd elmesélem. De Rosalia megértő volt, nem haragudott meg, amiért nem vele foglalkoztam. Ő végül kiment a teremből, gondolom a mosdóba vagy a büfébe.

- Menjetek szobára – kiabálta Dakota nekünk, Castiel pedig elengedett.

- Fogd be – mondta Castiel, mielőtt én szólaltam volna meg. Dake pedig már nem is foglalkozott velünk, helyette oda ment Amberhöz, és váltott vele néhány szót, de innentől nem is figyeltem. Szemeim Castiel szemeire vándorolt, azután pedig feljebb, kócos tincseire. De mielőtt bármelyikünk is mondhatott volna valamit, Alexy az asztalra csapta a tenyereit és vigyorgott. Mi pedig összerezzentünk és felé fordítottuk a fejünket.

- Tök izé volt az igazgatónő, amiért nem mesélt az osztálykirándulásról – panaszkodott lebiggyesztett szájjal. – Pedig nem is olyan sokááára lesz.

- Osztálykirándulás? – kérdezte Castiel.

- Ja. Megnyertünk valami pályázatot, de igazából nem mondhatok többet, mert nem kellene tudnom. Csak véletlenül hallottam meg – engedte el a padot, és beletúrt a hajába, aztán Natanielre fordította a tekintetét, aki abban a pillanatban lépett ki a teremből.

Most csodálatos módon csend van a teremben, és csodálatos módon Dakota nincs itt, de Amber és a barátnői sem. S mielőtt Alexy újra megszólalhatott volna, gyorsan körbenéztem az osztályon. Alexy ikertestvére, Armin az utolsó ajtó felöli padban ült, lábait a padon pihentette és játszott a PSP-jével. Dajan pedig ugyan abban a sorban a második padban aludt. Középső padsorban pedig Iris és Kim beszélgetett, az ablak felöli sorban pedig Violetta és Kentin hátát láttam. Violett szerintem rajzolt, Kentin pedig nem tudom, nem láttam.

- Nataniel tudja… - mondta Alexy.

Hát persze, ő mindenről elsőként értesül, még Peggy-t is legyőzi ebben. Nem csodálom, hisz ő a DÖK-ös elnök.

Azért kíváncsi vagyok, hogy milyen kirándulás lesz. Az most tényleg nagyon jó lenne, igazi felszabadulás lenne. Még akkor is, ha valami múzeumba mennénk, vagy akár valami unalmas helyre.

Ebben a szünetben Castiel megpróbálta felhívni a húgát, de nem vette fel. Így hát csalódottan kezdtünk bele a következő órába, de valamennyire sikerült is megnyugtatni Castielt. Lysander vigyáz a húgára.

Szóval a második óra matek volt. Gyakoroltunk a holnapi dogára. Azután pedig jött egy tesi. Átlagos nap volt a mai, és ez jól esett. Nem látszott rajtam, hogy mennyire megviselt a tegnapi hír. De ha elkapták… Akkor az azt jelenti, hogy apa most már többet fog velünk lógni? Vagy… Ugyan olyan sokáig fog a dolgozni. Jó kérdés. Amit viszont nagyon várok, az az osztálykirándulás. S erről az utolsó órában kaptunk felvilágosítást az osztályfőnöktől. Az iskola megnyert valamit, és mindent fizetnek nekünk, szóval az csak az utazás fog pénzbe kerülni. A tizenkettedikesek versenyeztek töriből meg földrajból és biológiából, de mivel nekik érettségi lesz, ők nem mehetnek. De ez milyen köcsögség már. Ők írták meg, miattuk nyert a suli, erre nem engedik el őket. Azért sajnálom őket.

Ott alvós táborba megyünk csütörtök reggel és szombat délután indulunk haza. Mi Rosaliaval tuti megyünk, Castiel előbb még szeretne a húgával beszélni és csak az után dönt. Szerintem az osztályból mindenki fog jönni, még Castiel is. Neki is pihennie kéne, de úgy is jönni fog, mert ha még sem akar, akkor is ráveszem. A húga pedig kibír pár napot nélküle.

Amikor pedig az összes óra véget ért, kaptam egy sms-t a bátyámtól, hogy otthon beszélni akar velünk apa. Nem akartam rögtön haza menni… vagyis akartam, de még sem. Rosaliaval akartam lenni. Apa várhatott. Most Rosalia az első.

Az órák végére már a nap is kisütött, de attól még hideg volt. A suli előtt álldogáltam Rosaliaval, vártuk Castielt, aki még beszélnie kellett Mr. Farazie-vel. Gondolom a jegyekről beszélgetettek, és eltartott egy kis ideig. Amikor a Vöröske kilépett a kapun, azonnal ide jött hozzánk, és átkarolta a derekamat.

- Na, mi volt? – néztem fel rá mosolyogva.

- Mondta, hogy készüljek következő órára, mert felelni fogok – felelte fáradtan. – Megadta a témát, hogy honnantól meddig.

- Milyen kedves Mr. Faraize – sóhajtott fel Rosalia. – Ha más tanár is ilyen lenne, kevesebben buknának meg.

- Az biztos – nevettem fel.

- Beülünk pizzázni? – tette fel a kérdést Rosalia.

- Én most nem tudok, de ti menjetek – mosolygott Castiel.

- Miért? – kérdezte.

- Beszélnem kell a húgommal – sóhajtott fel, és látszott rajta, hogy legszívesebben haza menne és bedőlne az ágyba. – Sziasztok – köszönt el tőlem egy csókkal, és sietett is el.

Rosalia szobája

Felmentünk Rosaliahoz, és a szobájában leültem a puha ágyára. Aztán inkább lefeküdtem, fejemet a fehér párnájára tettem, és a fehér plafont néztem. Rosalia mellém feküdt és felsóhajtott. Elmeséltem neki mindent, ami mostanában történt. Sophiet is. Elmondtam neki, hogy mennyire rosszul esik, ahogy Sophie viselkedik velem, csak mert Castiel barátnője vagyok. Ő adott néhány tanácsot.

55. rész

Végre sikerült hoznom a kövi részt, de nem hiszem, hogy annyira jó lenne. Gondoltam, hogy újra kellene írnom, de akkor nem végeztem volna a szünetre. De azért remélem tetszeni fog, jó olvasást! :3

Natasha

A hold fényesen ragyogott a sötét égbolton, amely beragyogta a tájat, fényt vetve a szobára, ahol tartózkodtam, ahol legutóbb csodálatos élményben volt részem. Még mindig érzem Castiel bőre melegét magamon, s ez annyira jó érzés, mert tudom, hogy most már tényleg minden rendbe fog jönni, és ezt senki sem változtathatja meg. Még Sophie se.

Az arcomon egy hatalmas mosoly, amikor felébredtem édes álmomból. Csodálatos módon, most szépet álmodtam, nem úgy, mint a legutóbbi napokon. Álmomban egy zöld tisztáson voltam, s a madarak boldogan csiripeltek, a közelben még a folyó csobogását is hallottam. Olyan ismerős illat szállt a levegőben, azt hiszem virágillat volt. Én a fűben feküdtem, s a kék eget bámultam, miközben a felhőkön különböző minták jelentek meg. Mosolyogtam, le se tudtam volna vakarni magamról. Míg el voltam foglalva a felhőkkel, észre se vettem, hogy a Vöröske a közelemben van. Csak akkor vettem észre, amikor a fejemnél guggolt, és lepillantott rám. Azután már meg is feledkeztem a felhőkről, és csak az elbűvölő szürke szemeit néztem, amelyek úgy megbabonáztak, hogy gondolni se gondoltam másra. S amint kinyitottam a szememet, amikor véget ért az álom, Castiel arca tárult elém, mellette feküdtem, miközben ő a karjaival átölelt. Nyugodtan lélegzett, egyenletesen emelkedett és süllyedt a mellkasa. Először fel sem fogtam, amit láttam, csak azután, amikor tényleg felébredtem. Amikor a látásom rendesen kiélesedett, még a szememet is megdörzsöltem, hátha rosszul láttam. De nem. Ez tényleg Castiel volt és az arca… Lefagyott a mosolyom, és alkoholos filc szagát éreztem. Sejthetitek, mi történt.

Castiel arca össze volt firkálva fekete filccel. Először viccesnek tűnt, de aztán megijedtem, hogy az enyém is össze van e. Mivel a holdfény bevilágított a szobába, tisztán láttam, mit rajzoltak rá. Orra alatt kunkori bajusz, cica bajusz, és a homlokára pedig ráírta valaki, hogy barom. Megpillantottam a vörös tincseit is, melyek szanaszét álltak, és néhány szál pedig az arcába lógott. Óvatosan kisöpörtem onnan, és az orra alatt lévő filccel rajzolt bajusz vonalain húztam végig az ujjamat. Attól, hogy valaki megszívatta – nem én voltam (!) – attól még aranyos. S el is mosolyogtam egy kicsit.

Castiel felnyitotta szemhéjait, elkezdett nyújtózkodni, de amikor megpillantott engem, szemei kitágultak és egy kiáltással leesett az ágyról. Utána akartam nyúlni.

- Mi a baj? – tettem fel a kérdést aggódó tekintettel, miközben felültem. A takaróval pedig eltakartam a melleimet.

A levegőt szaporábban vette, a mellkasa gyorsabban emelkedett. Na, a mellkasa. Azt hiszem egy picit elidőztem ott, de amikor véletlen a szememmel mentem volna lejjebb ODA, hát, inkább elkaptam a tekintetem. A másik irányba meredtem, miközben éreztem, hogy ég az arcom. Némán vettem egy mély levegőt, amikor éreztem, hogy Castiel figyel. De mitől ijedt meg ennyire? Ez olyan frusztráló.

- Az arcod – kezdte, de aztán nevetésbe tört ki, én meg értetlenül fordítottam felé a fejem.

- Mi van az arcommal?

- Össze van firkálva – felelte jó kedvűen, ám amikor a tudtára adtam, hogy az övé is, rögtön nem mosolygott.

Mellesleg ki tette ezt? Jesszusom, hogy nézhetek ki.

Körülnéztem a szobában, de mivel sötét volt, olyan sokat amúgy sem láttam, s ezért is kapcsolta fel Castiel a villanyt. A takarót magam köré tekerve álltam fel, és keresni kezdtem a ruhadarabjaimat. Melltartóm a fekete forgószék háttámláján volt, amely a számítógépasztala előtt volt. Mellesleg a széken ott hevert valami mopsz mintás törölköző, de nem hiszem, hogy az övé. Nem lenne rá jellemző. A kabátom az ajtó felöli oldal jobb sarkában a gitárján találtam meg, a többi ruhadarabot pedig a földön. Kivéve egyet nem találtam meg, a bugyimat. Gyorsan magamra kaptam a melltartómat és a pólómat, azután pedig Castielre pillantottam, aki már fel volt öltözve. Vagyis ezt hittem… boxerben állt, és engem nézett, én meg értetlenül néztem vissza rá. Álmosnak tűnt, de nem úgy nézett ki, mint aki vissza akar aludni.

- Mit csinálsz? – kérdezte.

- Fel akarok öltözni, de nem találom a bugyimat – feleltem, erre szexi vigyorra húzódott az ajka. Én meg nem bírtam ki, hogy ne nevessek az arcán.

- Szerintem nem lesz szükséged rá. – Úgy tűnt, hogy kieszelt valami perverzet, de bele se mertem gondolni, nem akartam elpirulni.

- Inkább segíts – nyújtottam ki rá a nyelvem, és elfordultam. Hallottam, hogy kinyitotta az ajtót, és kiment, s azt is hallottam, ahogy felnevetett. Én csak mosolyogtam, és keresgéltem tovább, de nem találtam. Végül benéztem az ágya alatt, és ott volt. Hogy került oda? Mindegy is. Felvettem, és a gatyámat is.

A telefonomért nyúltam, és feloldottam a képernyőzárat. Négy üzenetet kaptam, először Benjamiét olvastam el.

„Siess haza, beszélnünk kell”

S ezt két órával ezelőtt írta. Jesszus, fél kilenc van. Az szép, hogy ennyit aludtunk, bár… semmi, semmi.

Felsóhajtottam. Valahogy sejtettem, hogy haza kell mennem. Jobb, ha sietek, nem akarom magamra haragítani a bátyámat. Kiléptem a szobából, és a falra felszerelt tükörbe néztem, s megpillantottam magamat. Borzalmasan festettem, s ez a firka az arcomon csak rontott rajta. Tulajdonképpen valaki pandává varázsolt. A szemem körül teljesen be lett festve, meg persze a Hitleres bajusz. Nem vicces. Miért érzem azt, hogy Sophie volt? Hát mert ő volt. Csak ő lehetett.

A fürdőszoba felé pillantottam, s égett benn a villany. Hallottam, hogy Castiel folyatja a vizet, meg, ahogy káromkodik. Én miért? Úgy gondolom, ezt nem érdemeltem meg. Feldühít.

Oda mentem Castielhez, aki egy szivaccsal és szappannal igyekezett levakarni magáról a tintát. A kezembe adott egy másik tiszta szivacsot, és arrébb állt, hogy oda férjek.

- Na, meglett a bugyid? – kérdezte egy féloldalas mosollyal, miközben lepillantott szemeimbe. Bólintottam, és a csap alá tettem a szivacsot. Hagytam, hogy átázzon, végül szappant is tettem rá, aminek alma illata volt. Arcomat is bevizeztem és dörzsöltem.

Egyszerűen nem akart lejönni teljesen. Nem akartam hiszti rohamot kapni, de rettentően felment a vérnyomásom. De Castiel is megszívta, mert ugyan olyan sokáig szarakodott vele, mint én.

- Sophie… - szólalt meg, de tartott egy szünetet, míg felsóhajtott. – Sajnálom.

Én próbáltam vele kedves lenni, és azt is hittem, sikerült összebarátkoznom vele, de tévedtem. Most aztán komolyan feldühítettek. Ajándék neki? Azt már nem, én nem. Némán beszívtam a levegőt, és nyugtatni próbáltam magam. Túl ideges vagyok, nem tudok most Sophieról pozitívan gondolkozni. Csak haza akarok menni, és meleg fürdőre vágyom.

- Szerintem - kezdtem, de nem tudtam, hogy hogyan mondjam. Végül levettem a szemem a tükörről, és felnéztem rá. - Előbb beszélned kellene a húgoddal.

- Csak hisztizik - hangja kicsit bizonytalan. - Csak hisztizik, mert... Többet akar velem lenni. Nem tehetek róla, hogy nincs időm rá.

- Tudom, nekünk is kéne még egy s másról beszélni, de most... Legyen az első a húgod.

Letette a szivacsot, leöblítette kezéről a habot, és megtörölte egy törölközőben. Azután pedig felém fordult, átölelt, és a fülembe suttogott.

- Most veled vagyok – éreztem a leheletét a nyakamon, és halványan elmosolyogtam.

Mellkasába fúrtam az arcom és beszívtam az illatát, miközben visszaöleltem. Szemeimet is lehunytam és kiélveztem a pillanatot.

- Tudom, de Sophie...

- Majd később beszélek vele.

Sajnos ott kellett hagynom Castielt, de ha jól hallottam, akkor Sophie amúgy is otthon volt, szóval talán jobb is, hogy elhúztam onnan. Nem mintha annyira akartam volna, csak tudni szeretném, hogy miről akar beszélgetni a bátyám. Az alkoholos filcet pedig sikerült lemosnom többé-kevésbé, de Castiel szerint messziről nem látszik. Lefogadom, hogy tiszta vörös lehet a fejem a sok dörzsöléstől.

Kinyitottam az ajtót, és belépve a házba a sötétség fogadott, ezért felkapcsoltam a villanyt. Lekaptam magamról a cipőmet, a kabátomat meg felakasztottam valahova. Fürdőre vágytam, és ezt tartottam elsőbbnek, ezért ahelyett, hogy szóltam volna a bátyámnak, hogy megérkeztem, inkább az első emeleti fürdőbe siettem. Bár szerintem még nem alszik Benjamin, és tuti észrevette, hogy megérkeztem. A fürdőszobában pedig az volt az első, hogy megszabadultam a ruháimtól, amelyeket a szennyesbe hajítottam.

Zuhanyzás után sokkal frissebbnek éreztem magam, és a kedvem is javult, bár Sophiera még mindig haragudtam. Este volt, azért még is felkentem az arcomra egy kis alapozót, hogy a bátyám ne tudja meg mi történt. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni, inkább eldugtam. Igaz, este van, és nemsokára aludnom is kellene, hisz holnap suli, de nem hiszem, hogy álomba tudnék merülni, mert szinte az egész napot átaludtam Castiellel.

Miután lezuhanyoztam és kényelmes ruhát magamra kaptam, lesiettem a konyhába, ahol a bátyám mosogatott. Megálltam mögötte, zöld félhosszú haját néztem, s vagy egy fejjel magasabb volt nálam. Haja tiszta kóc volt. Megérezte a jelenlétem, ezért elzárta a csapot és felem fordult. Arca szomorú volt, szemei pedig vörösek, mint aki sírt. Nem szoktam így látni, es megijesztett.

- Mi a baj? - kérdeztem aggódva, aki szipogott egyet. Egyenesen a szemembe nézett.

- Elkapták anya gyilkosat - felelte rekedtes hangon, nekem meg elakadt a levegőm, a szívverésem is felgyorsult. Hirtelen azt se tudtam, hogyan reagálhattam volna, annyira meglepett ez a hír. A homlokomat ráncoltam, és kezdtem szaporábban lelegezni.

- T-tényleg? - kérdeztem remegő hanggal.

- Apa elkapta... - motyogta. - Ezért dolgozott állandóan.

- Mondj el mindent!

- Üljünk le - mondta, mire azonnal letettem a fenekemet a legközelebbi székre az asztalhoz. Mellem ült, vett egy mély szaggatott levegőt.

- Egy sorozatgyilkosról van szó, aki évek óta ölt - nyelt egy nagyot, majd folytatta. - Egy őrültről van szó...

- Mond már! – kiáltottam, és bántam is legbelül, de a francba is. Annyira ideges voltam meg remegtem is.

- Minden áldozatán ugyan azt a nyomokat hagyta. Mindig úgy csinálta, hogy ne legyen bizonyíték. Semmi ujjlenyomat, semmi felvétel vagy bármi, amiből lebukhat. Nagyon ügyesen eszelte ki, de anyánál elkövetett egy hibát, mégpedig menekülés közben szúrta le, és a kést is elejtette. Bár azon sem volt ujjlenyomat, de bele volt vésve egy monogram. Ez a pici nyom által sikerült elkapni... Ilyen sok idő után. Kéthavonta gyilkolt, ugyan abban az időpontban… - nem lélegeztem, miközben mesélte. Szemeim megteltek könnyel, amelyek végig folytak az arcomon. Ajkamat biggyesztettem es próbáltam visszafojtani a könnyeket, de nem ment.

- Látni akarom - motyogtam, de először nem értette Benjamin, ezért megismételtem hangosabban. Szinte üvöltöttem.

Tudni akartam, ki volt az a rohadék, aki ezt tette a családommal. Tudni akarom, hogy ki tett tönkre. Mindent tudni akarok! Megölöm... Esküszöm, hogy megölöm azt a rohadékot!

Benjamin átölelt, és zokogtam, teljesen átasztattam a szürke pólóját.

54. rész

Natasha

- Mondd, mit tegyek - mondtam halkabban, de leginkább magamtól kérdeztem. Fejemet lehajtottam és a cipőmet kezdtem bámulni. Szipogtam, és azon gondolkoztam, hogyan bizonyíthatnám be. Aztán arra kaptam fel a fejem, hogy Castiel kuncog, én meg értetlenül meredtem rá. Felsóhajtott, ajkát féloldalas mosolyra húzta, aztán felállt. S mielőtt még bármit is mondhattam vagy kérdezhettem volna, elém lépett, elkapta két oldalt az arcom, és ajkait az enyémre tapasztotta. Meglepettségtől hirtelen azt se tudtam, hogy reagáljak, de viszont a remegésem alábbhagyott, vele együtt a bizonytalanság is. Tudtam, hogy szeret, és valahogy az életkedvem is visszatért.

Mielőtt észbe kaphattam, és visszacsókolhattam volna, a homlokát az enyémnek támasztotta, és úgy nézett.

- Hiszek neked, de beszéljünk máshol - mosolyától nekem is felfelé görbült a szám.

Míg a buszmegállóban álldogáltunk, az orromat fújtam ki. Szerencsére volt a zsebembe zsepi, és nem kellett az agyamba szívnom a taknyomat. A szívemről viszont hatalmas kő esett le, és sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Az elhasznált zsebkendőt az egy méterre lévő kukába hajítottam, azután pedig felpillantottam Castielre, miközben a hajamba kapott a szél. Kezeimmel kisöpörtem az arcomból az elkószált tincseket, eközben Castiel engem bámult. Úgy tűnt, ő is megnyugodott. Bár van még mit megbeszélnünk, és kicsit tartok tőle, de minden rendbe fog jönni.

- Itt a busz - jelentette ki nekem, mire elfordultam tőle, hogy megpillantsam az ide tartó járművet. Castiel elkapta az egyik kezemet, levette a fejemről, ujjaim köré fonta a sajátját, közben a hajam újból az arcomba kapott. Castiel felnevetett, és összekócolta a hajamat.

- Nee - nevettem fel, és miután megállt a busz, az ajtóit pedig kinyitotta. Castiel húzott magával, míg én közben a szabad kezemmel hátrafésültem a kócos hajamat.

Hátra ültünk, én voltam belül.

- Hol a gyűrűm? - kérdezte játékosan az ujjaimat nézve, s mivel nem volt ott, tettetett sértődött fejjel meredt rám. Addig sikerült is neki, míg vissza nem vágtam.

- Hol a te gyűrűd? - kinyújtottam rá a nyelvem, és láttam a tekintetében, hogy legszívesebben elkapta volna a nyelvem. Elmosolyodott, és a pólója alól kihúzott egy láncot, amelyen a tőle kapott gyűrű párja lógott.

Nem is tudom, hogy magyarázhatnám el, mit éreztem ekkor. Egyszerűen olyan boldognak éreztem magam, és egy édes mosoly is megjelent az ajkamon. Aztán Castiel lehajolt, ajkai közelítettek az enyémhez, ám amikor összeértek volna, egy kéz állított meg minket úgy, hogy kettőnk közé tette. S ennek a kéznek a tulajdonosa Sophie, Castiel húga volt, aki durcásan pislogott. Castiel is - ahogy én is – felkapta a fejét, és szemei Sophie arcát találták meg. Castiel arcáról simán le tudtam olvasni, hogy megijedt tőle, de mikor tudatosult benne, hogy a húga volt, arcizmai is megenyhültek. El is mosolygott.

- Szia – köszöntem neki kedvesen, és én is rá mosolyogtam, de nem reagált rá semmit.

Castiel

Sophie az ölembe ült, alices ruhát viselt. Szereti az ilyen ruhákat, és általában csak ilyeneket szokott hordani, átlagosat pedig fel sem hajlandó venni. Vagyis ez régen volt, de nem hiszem, hogy változott volna ebben. Átlagosan pedig egy rövid vagy hosszú ujjú pólót és sima nadrágot értem. De nem is baj. Nem is ő lenne, ha úgy öltözködne.

Hosszú egyenes haja pedig lilán virított, ami ki volt engedve.

- Alice, miért zavartad meg a pillanatukat? - kérdezte Lysander, akit eddig észre se vettem, pedig itt állt mellettem. De ahogy látom, Natasha se.

Apropó, Natasha. Rögtön mosolyra húzódik a szám, ha arra a pillanatra gondolok, amikor a kávézóban a kávéját a földhöz csapva kiabálta, hogy szeret. Nem tudom elmondani, mennyire boldoggá tett. Legszívesebben most csak vele akarnék lenni, és csinálni egy s mást a szobámban. S most egyáltalán nem hiányzott Sophie. Igaz, köcsögség ilyenre gondolni, de a francba is, férfi vagyok és szükségleteim vannak.

- Mert Castiel elhanyagolt és közben randizik - válaszolta Lysandernek.

Ez felháborító. Én igenis foglalkozok vele, de van magánéletem.

Akár el is kezdhettem volna tiltakozni, de nem volt kedvem megszólalni. Amúgy sem ért volna semmit, meg nem akartam vele vitatkozni. De amikor pár másodperces csend telepedett ránk, meggondoltam magam.

- Nem hanyagoltalak el - mondtam morcosan.

- Hol is voltam most? - hátra pillantott rám, egyenesen a szemembe nézett, és tekintetén szétáradt a csalódottság, amikor nem válaszoltam. Az a helyzet, hogy tényleg nem tudtam, hol volt, csak annyit, hogy Lysanderrel találkozik. - Ezerszer elmondtam neked - suttogta nekem, és legszívesebben kinyírt volna, legalább is ezt olvastam le róla.

Végül felsóhajtottam. Sophie elfordította rólam a tekintetét, én meg Natashara néztem, és azt tátogtam neki némán, hogy segítsen.

- Ti hova tartotok? - tette fel a kérdést, ami elsőre eszébe jutott.

- A fehér nyulam elkísért egy meghallgatásra, mert valaki megint elfelejtkezett rólam - szúrósan nézett ránk Sophie.

- Olyan ügyes volt, hogy hamarosan színházban láthatjuk az alakítását – megsimizte Lysander a húgom fejét, és büszkén mosolygott rá.

- Ó – nyögtem ki kellemetlenül, ugyanis erről megfeledkeztem. – Bocs – motyogtam, és bűntudatom volt, de egy részem még sem sajnálta, hisz beszéltem Natashaval. Lehet, rossz testvér vagyok, de muszáj volt a barátnőmet látnom, annyira ideges voltam. Éjjel alig tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban, és ezerszer megfordult a fejemben, hogy átmászok Natashahoz. De nem tettem, viszont reggel ez az akaraterő elszállt. Sejtettem, hogy valamit elfelejtettem, de nem foglalkoztam vele. Eredetileg – most már emlékszem – az volt a tervem, hogy elkísérem Sophiet, és miután véget ért volna, siettem volna Natashahoz.

Sophie leszállt rólam, és leült az előttünk lévő székre, az ablak mellé. Eközben Lysanderre pillantottam, hogy csináljon már valamit, mert ez eléggé kellemetlen. Persze, sajnáltam, hogy ilyen köcsög voltam a húgommal szemben, de majd bármikor be tudom pótolni.

- Meg se hívlak, mert úgy is elfelejted Natasha miatt – duzzogott tovább, és a szemöldökét összehúzta.

Lysander helyet foglalt mellette, és Sophierra nézett.

- Ne légy ilyen a bátyáddal – mondta neki, de nem reagált rá semmit, csak tovább bambult. Azután pedig a haverom bocsánatkérő szemekkel nézett ránk, de a tekintetét hamar visszaszegezte Sophierra.

- Nem is tudtam erről. Én szívesen megnéznélek – mosolygott Natasha a húgomra, én meg elmosolyogtam. Arról szó sincs, hogy nem akarom látni. Valójában meg szeretném nézni, csak most elbasztam. Natasha szeretett volna még mondani valamit, amikor a húgom éles hanggal megszólalt, és hol rám, hol Natashara, hol pedig Lysanderre pillantott. Szemei könnyesek voltak.

- Nem vagy meghívva. – Ahogy kimondta ezt, mellesleg úgy, mint egy ellenségnek, elfordította róla a tekintetét, és egy pillanatra engem nézett, de az után Lysanderre. Az arcomról pedig lefagyott a mosoly. - Sőt – kezdte, de mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, ám a harag elködösítette a fejét. - Te se, mert biztos hoznád magaddal őket – átmászott Lysanderen, ez után már ránk sem nézett, csak megnyomta a jelzőt. - És nem mondom el, hova megyek, mert úgyse jegyeznéd meg – ellenséges hangnemétől rosszul éreztem magam. De ezt nem Lysandernek mondta, hanem nekem.

Lysander felállna, de Sophie felemelte a kezét, jelezve, hogy most hagyja. A busz megállt a főtéren, és miután kinyíltak az ajtók, a húgom elrohant.

Egy igazi görénynek érzem magam.

- Ezt megcsináltad. – Ezt nekem mondta a haverom, viszont nem tudtam, mit mondhatnék rá. Így inkább csendben maradtam, és sajnáltam ezt a helyzetet. Végül idegesen felsóhajtottam, és utána akartam menni, de nem voltam abban biztos, hogy ez helyes lenne e.

- Utána kéne mennem? – kérdeztem, s a hangomban érezhető volt a lelkifurdalás. Natasha aggódva nézett rám, és tudtam, azt akarta volna, hogy menjek utána, de Lysander előbb válaszolt.

- Nem hiszem. A közelben lakok és mivel van nála kulcs, biztos vagyok benne, hogy oda megy. Majd beszélek vele, de tudod, milyen fontos neki a színészkedés – Lysander úgy nézett rám, mintha bántottam volna.

Hogy fontos e neki? Persze, biztos, de ennek okára sajnos nem emlékszem. Basszus, most ha rákérdeznék, úgy tűnne, mintha én lennék a világon a legrosszabb testvér, de a picsába már.

A busz kerekei megindultak, és már is tovább folytatta meghatározott útját.

- Miért fontos neki? – kérdezte Natasha. Szerencsére ő előbb tette fel a kérdést.

- Amikor kicsiként megnézett egy darabot azóta az a vágya, hogy színész legyen. Mindig erről beszélt – inkább nekem mondta, mint Natashanak, habár őt nézte, és nem engem. - Komolyan elfelejtetted? – a tekintete most már rajtam volt. – Igaz, olyan, mintha a húgom lenne, de Castiel, ő a te testvéred. – Hangjában hallatszott a döbbenet. Istenem, elég legyen már ebből, na.

- Régen volt már - mondtam a legegyértelműbb választ.

- Amandával az általános iskolában mikor is mentél el egy bálra? – kérdezte Lys.

- November 15-én – válaszoltam azonnal, de leesett, hogy egy szívatós kérdés volt. Legszívesebben bevernék neki egyet, amiért a barátnőm előtt kérdezett ilyet. Meg hogy emlékezhetek erre, miközben a saját húgomat elfelejtem. Natashara pedig nézni se mertem, kitudja, milyen képet vághat most. Úgy érzem, egyre idegesebb leszek. Faszomat, most ezt is beszélhetjük meg, pedig ehhez egyáltalán nincs kedvem. - Arra utalsz, hogy rossz testvér vagyok? – vontam kérdőre Lysandert, de tudtam a válaszát. - Inkább ne válaszolj – mondtam, mielőtt bármit is mondhatott volna. - Én csak nem tudok a nap huszonnégy órájában vele foglalkozni. Jelenleg fontosabb dolgom is volt. – Ahogy ezt kimondtam, egy igazi seggfejnek éreztem magam.

- Nem kell miattam elhanyagolnod a húgodat – mondja Natasha rám nézve. Valószínűleg bűntudata van, mint nekem.

- Nem tehetsz róla – nézett rá Lysander. - Amióta barátságon kívül mást is lát a nőkben, azóta ilyen vele.

Kikérem magamnak! Ez nem igaz… Na jó, lehet még is… De mindenki követ el hibákat.

- Milyen vagyok? – kezdtem egyre nehezebben elviselni Lysander, noha tudtam, hogy igaza van.

- Ez költői kérdés akart lenni ugye? – nézett rám, és a kezeit összefonta maga előtt.

- Lehet régen nem foglalkoztam vele eleget, de ne csak én legyek már a hibás.

Lysander megforgatta a szemeit, aztán felállt, majd megveregette a vállam.

- Legalább fogadd el a nyilvánvalót. Sziasztok – leszállt, miután a busz kinyitotta az ajtókat.

Idegesen a hajamba túrtam, és sóhajtottam. Majd óvatosan Natashara pillantottam, aki az ablakon nézett ki. Valahogy megérezte, hogy figyelem, ezért felém is fordította a fejét.

- Mit gondolsz? – kérdeztem, és vártam a legrosszabbat, ám ő elmosolygott.

- Sajnálom Sophiet – ajkába harapott. Aztán felsóhajtott és megfogta a kezemet, és újra egy mosoly jelent meg az arcán. – Akár meg is lephetnénk valamivel. Biztosan örülne neki.

- Ez jó ötlet, köszi. – Nekem is mosolyra húzódott a szám, aztán elnéztem mellette, ki az ablakon, és láttam, le kell szállnunk.

Végre otthon, azt hittem sosem érünk haza. Lerúgtam magamról a cipőmet, meg a kabátomat is elhajítottam valamerre. Natasha csak ciccegett és a fejét rázta, én meg visszafojtottam a nevetést. Ha tudta volna, mennyire aranyos.

Miután levette a cipőjét, nem bírtam tovább, és elkaptam a csuklóját és magamhoz rántottam, aki a mellkasomnak ütközött. Szorosan magamhoz öleltem, beszippantottam édes illatát. Úgy éreztem, semmi se tudta volna lemosni rólam ezt a mosolyt. A történtek ellenére kibaszottul boldog voltam.

Natasha viszonozta az ölelést, és elmondta, mennyire hiányzott ez neki. Aztán elengedett volna, ha nem kapom el két oldalt az arcát és csókolom meg. Alsó ajkán végig húztam a nyelvem, ő széjjelebb nyitotta. Éreztem, beleremeg, ahogy érzékien felfalom. A falnak döntöttem, elkaptam két oldalt a combját és felkaptam. Ő a nyakam köré fonta karjait, és azt a pár centi távolságot is eltüntettük, ahogy egymáshoz simultunk. Amint a nyelvem érintette az övét, tudtam, hogy már nem fogom tudni visszafogni magam, de nem is akartam. Nyelvünk táncot jártak, éreztem, hogy oda lent is életre kel a dákom.

Letettem a kanapéra, és fölé tornyosultam. Csókot leheltem az arcára, és haladtam lefelé, a nyakáig, ahol elidőztem egy picit. Kiszívtam a nyakát, ezzel is magamhoz láncolva. Közben az egyik mellét a tenyerembe fogtam, ami tökéletesen beleillett. Natasha nyöszörgött, s ettől csak még jobban feltüzelt.

- Castiel – szólalt meg, de én a számmal befogtam az övét.

Az egyik kezemmel elkezdtem felfelé húzni a pólóját, míg a másikkal megtartottam a súlyomat, de a száját továbbra is faltam. Aztán a keze megállított, én meg a homlokára fektettem az enyémet, és a szemébe néztem. Nem akartam, hogy azt kérje, hagyjam abba. Akartam őt, mindenét, testét és lelkét egyaránt.

- Nem akarom, hogy Sophie véletlen hazajöjjön, és így lásson minket – mondta, én meg elvigyorogtam. Nem azt mondta, hogy nem akarja, szóval.

Leszálltam róla, és mielőtt még bármit is reagálhatott volna, a térdhajlatánál és a hátánál fogva felkaptam, és a lépcsőn felsiettem, be a szobámba, ahol letettem az ágyamra. Újra megcsókoltam, miközben lehámoztam róla a kabátját, azt pedig elhajítottam az egyik sarokba. Majd picit eltolt magától, de csak annyira, hogy szóhoz jusson.

- Nem tudom, hogy ez… - nem hagytam, hogy végig mondja. Látszott rajta, hogy próbálja visszafogni magát, de óóóóó, hogy én ezt biztos, hogy nem hagyom.

Benyúlva a pólójába, könnyedén kicsatoltam a melltartóját, a felsőjétől is hamar megszabadultam.

Végre felszabadultam ettől a csodálatos szeretkezéstől. Vigyorral az arcomon feküdtem Natasha mellett, aki a karomat használta párnának. Ő már aludt. Nem is csodálom, olyan menetet nyomtunk le.