55. rész

Végre sikerült hoznom a kövi részt, de nem hiszem, hogy annyira jó lenne. Gondoltam, hogy újra kellene írnom, de akkor nem végeztem volna a szünetre. De azért remélem tetszeni fog, jó olvasást! :3

Natasha

A hold fényesen ragyogott a sötét égbolton, amely beragyogta a tájat, fényt vetve a szobára, ahol tartózkodtam, ahol legutóbb csodálatos élményben volt részem. Még mindig érzem Castiel bőre melegét magamon, s ez annyira jó érzés, mert tudom, hogy most már tényleg minden rendbe fog jönni, és ezt senki sem változtathatja meg. Még Sophie se.

Az arcomon egy hatalmas mosoly, amikor felébredtem édes álmomból. Csodálatos módon, most szépet álmodtam, nem úgy, mint a legutóbbi napokon. Álmomban egy zöld tisztáson voltam, s a madarak boldogan csiripeltek, a közelben még a folyó csobogását is hallottam. Olyan ismerős illat szállt a levegőben, azt hiszem virágillat volt. Én a fűben feküdtem, s a kék eget bámultam, miközben a felhőkön különböző minták jelentek meg. Mosolyogtam, le se tudtam volna vakarni magamról. Míg el voltam foglalva a felhőkkel, észre se vettem, hogy a Vöröske a közelemben van. Csak akkor vettem észre, amikor a fejemnél guggolt, és lepillantott rám. Azután már meg is feledkeztem a felhőkről, és csak az elbűvölő szürke szemeit néztem, amelyek úgy megbabonáztak, hogy gondolni se gondoltam másra. S amint kinyitottam a szememet, amikor véget ért az álom, Castiel arca tárult elém, mellette feküdtem, miközben ő a karjaival átölelt. Nyugodtan lélegzett, egyenletesen emelkedett és süllyedt a mellkasa. Először fel sem fogtam, amit láttam, csak azután, amikor tényleg felébredtem. Amikor a látásom rendesen kiélesedett, még a szememet is megdörzsöltem, hátha rosszul láttam. De nem. Ez tényleg Castiel volt és az arca… Lefagyott a mosolyom, és alkoholos filc szagát éreztem. Sejthetitek, mi történt.

Castiel arca össze volt firkálva fekete filccel. Először viccesnek tűnt, de aztán megijedtem, hogy az enyém is össze van e. Mivel a holdfény bevilágított a szobába, tisztán láttam, mit rajzoltak rá. Orra alatt kunkori bajusz, cica bajusz, és a homlokára pedig ráírta valaki, hogy barom. Megpillantottam a vörös tincseit is, melyek szanaszét álltak, és néhány szál pedig az arcába lógott. Óvatosan kisöpörtem onnan, és az orra alatt lévő filccel rajzolt bajusz vonalain húztam végig az ujjamat. Attól, hogy valaki megszívatta – nem én voltam (!) – attól még aranyos. S el is mosolyogtam egy kicsit.

Castiel felnyitotta szemhéjait, elkezdett nyújtózkodni, de amikor megpillantott engem, szemei kitágultak és egy kiáltással leesett az ágyról. Utána akartam nyúlni.

- Mi a baj? – tettem fel a kérdést aggódó tekintettel, miközben felültem. A takaróval pedig eltakartam a melleimet.

A levegőt szaporábban vette, a mellkasa gyorsabban emelkedett. Na, a mellkasa. Azt hiszem egy picit elidőztem ott, de amikor véletlen a szememmel mentem volna lejjebb ODA, hát, inkább elkaptam a tekintetem. A másik irányba meredtem, miközben éreztem, hogy ég az arcom. Némán vettem egy mély levegőt, amikor éreztem, hogy Castiel figyel. De mitől ijedt meg ennyire? Ez olyan frusztráló.

- Az arcod – kezdte, de aztán nevetésbe tört ki, én meg értetlenül fordítottam felé a fejem.

- Mi van az arcommal?

- Össze van firkálva – felelte jó kedvűen, ám amikor a tudtára adtam, hogy az övé is, rögtön nem mosolygott.

Mellesleg ki tette ezt? Jesszusom, hogy nézhetek ki.

Körülnéztem a szobában, de mivel sötét volt, olyan sokat amúgy sem láttam, s ezért is kapcsolta fel Castiel a villanyt. A takarót magam köré tekerve álltam fel, és keresni kezdtem a ruhadarabjaimat. Melltartóm a fekete forgószék háttámláján volt, amely a számítógépasztala előtt volt. Mellesleg a széken ott hevert valami mopsz mintás törölköző, de nem hiszem, hogy az övé. Nem lenne rá jellemző. A kabátom az ajtó felöli oldal jobb sarkában a gitárján találtam meg, a többi ruhadarabot pedig a földön. Kivéve egyet nem találtam meg, a bugyimat. Gyorsan magamra kaptam a melltartómat és a pólómat, azután pedig Castielre pillantottam, aki már fel volt öltözve. Vagyis ezt hittem… boxerben állt, és engem nézett, én meg értetlenül néztem vissza rá. Álmosnak tűnt, de nem úgy nézett ki, mint aki vissza akar aludni.

- Mit csinálsz? – kérdezte.

- Fel akarok öltözni, de nem találom a bugyimat – feleltem, erre szexi vigyorra húzódott az ajka. Én meg nem bírtam ki, hogy ne nevessek az arcán.

- Szerintem nem lesz szükséged rá. – Úgy tűnt, hogy kieszelt valami perverzet, de bele se mertem gondolni, nem akartam elpirulni.

- Inkább segíts – nyújtottam ki rá a nyelvem, és elfordultam. Hallottam, hogy kinyitotta az ajtót, és kiment, s azt is hallottam, ahogy felnevetett. Én csak mosolyogtam, és keresgéltem tovább, de nem találtam. Végül benéztem az ágya alatt, és ott volt. Hogy került oda? Mindegy is. Felvettem, és a gatyámat is.

A telefonomért nyúltam, és feloldottam a képernyőzárat. Négy üzenetet kaptam, először Benjamiét olvastam el.

„Siess haza, beszélnünk kell”

S ezt két órával ezelőtt írta. Jesszus, fél kilenc van. Az szép, hogy ennyit aludtunk, bár… semmi, semmi.

Felsóhajtottam. Valahogy sejtettem, hogy haza kell mennem. Jobb, ha sietek, nem akarom magamra haragítani a bátyámat. Kiléptem a szobából, és a falra felszerelt tükörbe néztem, s megpillantottam magamat. Borzalmasan festettem, s ez a firka az arcomon csak rontott rajta. Tulajdonképpen valaki pandává varázsolt. A szemem körül teljesen be lett festve, meg persze a Hitleres bajusz. Nem vicces. Miért érzem azt, hogy Sophie volt? Hát mert ő volt. Csak ő lehetett.

A fürdőszoba felé pillantottam, s égett benn a villany. Hallottam, hogy Castiel folyatja a vizet, meg, ahogy káromkodik. Én miért? Úgy gondolom, ezt nem érdemeltem meg. Feldühít.

Oda mentem Castielhez, aki egy szivaccsal és szappannal igyekezett levakarni magáról a tintát. A kezembe adott egy másik tiszta szivacsot, és arrébb állt, hogy oda férjek.

- Na, meglett a bugyid? – kérdezte egy féloldalas mosollyal, miközben lepillantott szemeimbe. Bólintottam, és a csap alá tettem a szivacsot. Hagytam, hogy átázzon, végül szappant is tettem rá, aminek alma illata volt. Arcomat is bevizeztem és dörzsöltem.

Egyszerűen nem akart lejönni teljesen. Nem akartam hiszti rohamot kapni, de rettentően felment a vérnyomásom. De Castiel is megszívta, mert ugyan olyan sokáig szarakodott vele, mint én.

- Sophie… - szólalt meg, de tartott egy szünetet, míg felsóhajtott. – Sajnálom.

Én próbáltam vele kedves lenni, és azt is hittem, sikerült összebarátkoznom vele, de tévedtem. Most aztán komolyan feldühítettek. Ajándék neki? Azt már nem, én nem. Némán beszívtam a levegőt, és nyugtatni próbáltam magam. Túl ideges vagyok, nem tudok most Sophieról pozitívan gondolkozni. Csak haza akarok menni, és meleg fürdőre vágyom.

- Szerintem - kezdtem, de nem tudtam, hogy hogyan mondjam. Végül levettem a szemem a tükörről, és felnéztem rá. - Előbb beszélned kellene a húgoddal.

- Csak hisztizik - hangja kicsit bizonytalan. - Csak hisztizik, mert... Többet akar velem lenni. Nem tehetek róla, hogy nincs időm rá.

- Tudom, nekünk is kéne még egy s másról beszélni, de most... Legyen az első a húgod.

Letette a szivacsot, leöblítette kezéről a habot, és megtörölte egy törölközőben. Azután pedig felém fordult, átölelt, és a fülembe suttogott.

- Most veled vagyok – éreztem a leheletét a nyakamon, és halványan elmosolyogtam.

Mellkasába fúrtam az arcom és beszívtam az illatát, miközben visszaöleltem. Szemeimet is lehunytam és kiélveztem a pillanatot.

- Tudom, de Sophie...

- Majd később beszélek vele.

Sajnos ott kellett hagynom Castielt, de ha jól hallottam, akkor Sophie amúgy is otthon volt, szóval talán jobb is, hogy elhúztam onnan. Nem mintha annyira akartam volna, csak tudni szeretném, hogy miről akar beszélgetni a bátyám. Az alkoholos filcet pedig sikerült lemosnom többé-kevésbé, de Castiel szerint messziről nem látszik. Lefogadom, hogy tiszta vörös lehet a fejem a sok dörzsöléstől.

Kinyitottam az ajtót, és belépve a házba a sötétség fogadott, ezért felkapcsoltam a villanyt. Lekaptam magamról a cipőmet, a kabátomat meg felakasztottam valahova. Fürdőre vágytam, és ezt tartottam elsőbbnek, ezért ahelyett, hogy szóltam volna a bátyámnak, hogy megérkeztem, inkább az első emeleti fürdőbe siettem. Bár szerintem még nem alszik Benjamin, és tuti észrevette, hogy megérkeztem. A fürdőszobában pedig az volt az első, hogy megszabadultam a ruháimtól, amelyeket a szennyesbe hajítottam.

Zuhanyzás után sokkal frissebbnek éreztem magam, és a kedvem is javult, bár Sophiera még mindig haragudtam. Este volt, azért még is felkentem az arcomra egy kis alapozót, hogy a bátyám ne tudja meg mi történt. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni, inkább eldugtam. Igaz, este van, és nemsokára aludnom is kellene, hisz holnap suli, de nem hiszem, hogy álomba tudnék merülni, mert szinte az egész napot átaludtam Castiellel.

Miután lezuhanyoztam és kényelmes ruhát magamra kaptam, lesiettem a konyhába, ahol a bátyám mosogatott. Megálltam mögötte, zöld félhosszú haját néztem, s vagy egy fejjel magasabb volt nálam. Haja tiszta kóc volt. Megérezte a jelenlétem, ezért elzárta a csapot és felem fordult. Arca szomorú volt, szemei pedig vörösek, mint aki sírt. Nem szoktam így látni, es megijesztett.

- Mi a baj? - kérdeztem aggódva, aki szipogott egyet. Egyenesen a szemembe nézett.

- Elkapták anya gyilkosat - felelte rekedtes hangon, nekem meg elakadt a levegőm, a szívverésem is felgyorsult. Hirtelen azt se tudtam, hogyan reagálhattam volna, annyira meglepett ez a hír. A homlokomat ráncoltam, és kezdtem szaporábban lelegezni.

- T-tényleg? - kérdeztem remegő hanggal.

- Apa elkapta... - motyogta. - Ezért dolgozott állandóan.

- Mondj el mindent!

- Üljünk le - mondta, mire azonnal letettem a fenekemet a legközelebbi székre az asztalhoz. Mellem ült, vett egy mély szaggatott levegőt.

- Egy sorozatgyilkosról van szó, aki évek óta ölt - nyelt egy nagyot, majd folytatta. - Egy őrültről van szó...

- Mond már! – kiáltottam, és bántam is legbelül, de a francba is. Annyira ideges voltam meg remegtem is.

- Minden áldozatán ugyan azt a nyomokat hagyta. Mindig úgy csinálta, hogy ne legyen bizonyíték. Semmi ujjlenyomat, semmi felvétel vagy bármi, amiből lebukhat. Nagyon ügyesen eszelte ki, de anyánál elkövetett egy hibát, mégpedig menekülés közben szúrta le, és a kést is elejtette. Bár azon sem volt ujjlenyomat, de bele volt vésve egy monogram. Ez a pici nyom által sikerült elkapni... Ilyen sok idő után. Kéthavonta gyilkolt, ugyan abban az időpontban… - nem lélegeztem, miközben mesélte. Szemeim megteltek könnyel, amelyek végig folytak az arcomon. Ajkamat biggyesztettem es próbáltam visszafojtani a könnyeket, de nem ment.

- Látni akarom - motyogtam, de először nem értette Benjamin, ezért megismételtem hangosabban. Szinte üvöltöttem.

Tudni akartam, ki volt az a rohadék, aki ezt tette a családommal. Tudni akarom, hogy ki tett tönkre. Mindent tudni akarok! Megölöm... Esküszöm, hogy megölöm azt a rohadékot!

Benjamin átölelt, és zokogtam, teljesen átasztattam a szürke pólóját.