Natasha
- Mondd, mit tegyek - mondtam halkabban, de
leginkább magamtól kérdeztem. Fejemet lehajtottam és a cipőmet kezdtem bámulni.
Szipogtam, és azon gondolkoztam, hogyan bizonyíthatnám be. Aztán arra kaptam
fel a fejem, hogy Castiel kuncog, én meg értetlenül meredtem rá. Felsóhajtott,
ajkát féloldalas mosolyra húzta, aztán felállt. S mielőtt még bármit is
mondhattam vagy kérdezhettem volna, elém lépett, elkapta két oldalt az arcom,
és ajkait az enyémre tapasztotta. Meglepettségtől hirtelen azt se tudtam, hogy
reagáljak, de viszont a remegésem alábbhagyott, vele együtt a bizonytalanság
is. Tudtam, hogy szeret, és valahogy az életkedvem is visszatért.
Mielőtt észbe kaphattam, és visszacsókolhattam
volna, a homlokát az enyémnek támasztotta, és úgy nézett.
- Hiszek neked, de beszéljünk máshol - mosolyától
nekem is felfelé görbült a szám.
Míg a buszmegállóban álldogáltunk, az orromat fújtam
ki. Szerencsére volt a zsebembe zsepi, és nem kellett az agyamba szívnom a
taknyomat. A szívemről viszont hatalmas kő esett le, és sokkal
felszabadultabbnak éreztem magam. Az elhasznált zsebkendőt az egy méterre lévő
kukába hajítottam, azután pedig felpillantottam Castielre, miközben a hajamba
kapott a szél. Kezeimmel kisöpörtem az arcomból az elkószált tincseket, eközben
Castiel engem bámult. Úgy tűnt, ő is megnyugodott. Bár van még mit
megbeszélnünk, és kicsit tartok tőle, de minden rendbe fog jönni.
- Itt a busz - jelentette ki nekem, mire elfordultam
tőle, hogy megpillantsam az ide tartó járművet. Castiel elkapta az egyik
kezemet, levette a fejemről, ujjaim köré fonta a sajátját, közben a hajam újból
az arcomba kapott. Castiel felnevetett, és összekócolta a hajamat.
- Nee - nevettem fel, és miután megállt a busz, az
ajtóit pedig kinyitotta. Castiel húzott magával, míg én közben a szabad
kezemmel hátrafésültem a kócos hajamat.
Hátra ültünk, én voltam belül.
- Hol a gyűrűm? - kérdezte játékosan az ujjaimat
nézve, s mivel nem volt ott, tettetett sértődött fejjel meredt rám. Addig
sikerült is neki, míg vissza nem vágtam.
- Hol a te gyűrűd? - kinyújtottam rá a nyelvem, és
láttam a tekintetében, hogy legszívesebben elkapta volna a nyelvem.
Elmosolyodott, és a pólója alól kihúzott egy láncot, amelyen a tőle kapott
gyűrű párja lógott.
Nem is tudom, hogy magyarázhatnám el, mit éreztem
ekkor. Egyszerűen olyan boldognak éreztem magam, és egy édes mosoly is
megjelent az ajkamon. Aztán Castiel lehajolt, ajkai közelítettek az enyémhez,
ám amikor összeértek volna, egy kéz állított meg minket úgy, hogy kettőnk közé
tette. S ennek a kéznek a tulajdonosa Sophie, Castiel húga volt, aki durcásan
pislogott. Castiel is - ahogy én is – felkapta a fejét, és szemei Sophie arcát
találták meg. Castiel arcáról simán le tudtam olvasni, hogy megijedt tőle, de
mikor tudatosult benne, hogy a húga volt, arcizmai is megenyhültek. El is
mosolygott.
- Szia – köszöntem neki kedvesen, és én is rá
mosolyogtam, de nem reagált rá semmit.
Castiel
Sophie az ölembe ült, alices ruhát viselt. Szereti
az ilyen ruhákat, és általában csak ilyeneket szokott hordani, átlagosat pedig
fel sem hajlandó venni. Vagyis ez régen volt, de nem hiszem, hogy változott
volna ebben. Átlagosan pedig egy rövid vagy hosszú ujjú pólót és sima nadrágot
értem. De nem is baj. Nem is ő lenne, ha úgy öltözködne.
Hosszú egyenes haja pedig lilán virított, ami ki
volt engedve.
- Alice, miért zavartad meg a pillanatukat? -
kérdezte Lysander, akit eddig észre se vettem, pedig itt állt mellettem. De
ahogy látom, Natasha se.
Apropó, Natasha. Rögtön mosolyra húzódik a szám, ha
arra a pillanatra gondolok, amikor a kávézóban a kávéját a földhöz csapva
kiabálta, hogy szeret. Nem tudom elmondani, mennyire boldoggá tett.
Legszívesebben most csak vele akarnék lenni, és csinálni egy s mást a
szobámban. S most egyáltalán nem hiányzott Sophie. Igaz, köcsögség ilyenre
gondolni, de a francba is, férfi vagyok és szükségleteim vannak.
- Mert Castiel elhanyagolt és közben randizik -
válaszolta Lysandernek.
Ez felháborító. Én igenis foglalkozok vele, de van
magánéletem.
Akár el is kezdhettem volna tiltakozni, de nem volt
kedvem megszólalni. Amúgy sem ért volna semmit, meg nem akartam vele
vitatkozni. De amikor pár másodperces csend telepedett ránk, meggondoltam
magam.
- Nem hanyagoltalak el - mondtam morcosan.
- Hol is voltam most? - hátra pillantott rám,
egyenesen a szemembe nézett, és tekintetén szétáradt a csalódottság, amikor nem
válaszoltam. Az a helyzet, hogy tényleg nem tudtam, hol volt, csak annyit, hogy
Lysanderrel találkozik. - Ezerszer elmondtam neked - suttogta nekem, és
legszívesebben kinyírt volna, legalább is ezt olvastam le róla.
Végül felsóhajtottam. Sophie elfordította rólam a
tekintetét, én meg Natashara néztem, és azt tátogtam neki némán, hogy segítsen.
- Ti hova tartotok? - tette fel a kérdést, ami
elsőre eszébe jutott.
- A fehér nyulam elkísért egy meghallgatásra, mert
valaki megint elfelejtkezett rólam - szúrósan nézett ránk Sophie.
- Olyan ügyes volt, hogy hamarosan színházban
láthatjuk az alakítását – megsimizte Lysander a húgom fejét, és büszkén
mosolygott rá.
- Ó – nyögtem ki kellemetlenül, ugyanis erről
megfeledkeztem. – Bocs – motyogtam, és bűntudatom volt, de egy részem még sem
sajnálta, hisz beszéltem Natashaval. Lehet, rossz testvér vagyok, de muszáj
volt a barátnőmet látnom, annyira ideges voltam. Éjjel alig tudtam aludni, csak
forgolódtam az ágyamban, és ezerszer megfordult a fejemben, hogy átmászok
Natashahoz. De nem tettem, viszont reggel ez az akaraterő elszállt. Sejtettem,
hogy valamit elfelejtettem, de nem foglalkoztam vele. Eredetileg – most már
emlékszem – az volt a tervem, hogy elkísérem Sophiet, és miután véget ért
volna, siettem volna Natashahoz.
Sophie leszállt rólam, és leült az előttünk lévő
székre, az ablak mellé. Eközben Lysanderre pillantottam, hogy csináljon már
valamit, mert ez eléggé kellemetlen. Persze, sajnáltam, hogy ilyen köcsög
voltam a húgommal szemben, de majd bármikor be tudom pótolni.
- Meg se hívlak, mert úgy is elfelejted Natasha
miatt – duzzogott tovább, és a szemöldökét összehúzta.
Lysander helyet foglalt mellette, és Sophierra
nézett.
- Ne légy ilyen a bátyáddal – mondta
neki, de nem reagált rá semmit, csak tovább bambult. Azután pedig a haverom
bocsánatkérő szemekkel nézett ránk, de a tekintetét hamar visszaszegezte
Sophierra.
- Nem is tudtam erről. Én szívesen
megnéznélek – mosolygott Natasha a húgomra, én meg elmosolyogtam. Arról szó
sincs, hogy nem akarom látni. Valójában meg szeretném nézni, csak most
elbasztam. Natasha szeretett volna még mondani valamit, amikor a húgom éles
hanggal megszólalt, és hol rám, hol Natashara, hol pedig Lysanderre pillantott.
Szemei könnyesek voltak.
- Nem vagy meghívva. – Ahogy kimondta
ezt, mellesleg úgy, mint egy ellenségnek, elfordította róla a tekintetét, és
egy pillanatra engem nézett, de az után Lysanderre. Az arcomról pedig lefagyott
a mosoly. - Sőt – kezdte, de mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, ám
a harag elködösítette a fejét. - Te se, mert biztos hoznád magaddal őket – átmászott
Lysanderen, ez után már ránk sem nézett, csak megnyomta a jelzőt. - És nem mondom
el, hova megyek, mert úgyse jegyeznéd meg – ellenséges hangnemétől rosszul
éreztem magam. De ezt nem Lysandernek mondta, hanem nekem.
Lysander felállna, de Sophie felemelte a kezét,
jelezve, hogy most hagyja. A busz megállt a főtéren, és miután kinyíltak az
ajtók, a húgom elrohant.
Egy igazi görénynek érzem magam.
- Ezt megcsináltad. – Ezt nekem mondta a haverom,
viszont nem tudtam, mit mondhatnék rá. Így inkább csendben maradtam, és
sajnáltam ezt a helyzetet. Végül idegesen felsóhajtottam, és utána akartam
menni, de nem voltam abban biztos, hogy ez helyes lenne e.
- Utána kéne mennem? – kérdeztem, s a hangomban
érezhető volt a lelkifurdalás. Natasha aggódva nézett rám, és tudtam, azt
akarta volna, hogy menjek utána, de Lysander előbb válaszolt.
- Nem hiszem. A közelben lakok és mivel van nála
kulcs, biztos vagyok benne, hogy oda megy. Majd beszélek vele, de tudod, milyen
fontos neki a színészkedés – Lysander úgy nézett rám, mintha bántottam volna.
Hogy fontos e neki? Persze, biztos, de ennek okára
sajnos nem emlékszem. Basszus, most ha rákérdeznék, úgy tűnne, mintha én lennék
a világon a legrosszabb testvér, de a picsába már.
A busz kerekei megindultak, és már is tovább
folytatta meghatározott útját.
- Miért fontos neki? – kérdezte Natasha. Szerencsére
ő előbb tette fel a kérdést.
- Amikor kicsiként megnézett egy darabot azóta az a
vágya, hogy színész legyen. Mindig erről beszélt – inkább nekem mondta, mint Natashanak,
habár őt nézte, és nem engem. - Komolyan elfelejtetted? – a tekintete most már
rajtam volt. – Igaz, olyan, mintha a húgom lenne, de Castiel, ő a te testvéred.
– Hangjában hallatszott a döbbenet. Istenem, elég legyen már ebből, na.
- Régen volt már - mondtam a legegyértelműbb
választ.
- Amandával az általános iskolában mikor is mentél
el egy bálra? – kérdezte Lys.
- November 15-én – válaszoltam
azonnal, de leesett, hogy egy szívatós kérdés volt. Legszívesebben bevernék
neki egyet, amiért a barátnőm előtt kérdezett ilyet. Meg hogy emlékezhetek
erre, miközben a saját húgomat elfelejtem. Natashara pedig nézni se mertem, kitudja,
milyen képet vághat most. Úgy érzem, egyre idegesebb leszek. Faszomat, most ezt
is beszélhetjük meg, pedig ehhez egyáltalán nincs kedvem. - Arra utalsz, hogy
rossz testvér vagyok? – vontam kérdőre Lysandert, de tudtam a válaszát. - Inkább
ne válaszolj – mondtam, mielőtt bármit is mondhatott volna. - Én csak nem tudok
a nap huszonnégy órájában vele foglalkozni. Jelenleg fontosabb dolgom is volt. –
Ahogy ezt kimondtam, egy igazi seggfejnek éreztem magam.
- Nem kell miattam elhanyagolnod a húgodat – mondja
Natasha rám nézve. Valószínűleg bűntudata van, mint nekem.
- Nem tehetsz róla – nézett rá Lysander. - Amióta
barátságon kívül mást is lát a nőkben, azóta ilyen vele.
Kikérem magamnak! Ez nem igaz… Na jó, lehet még is…
De mindenki követ el hibákat.
- Milyen vagyok? – kezdtem egyre nehezebben
elviselni Lysander, noha tudtam, hogy igaza van.
- Ez költői kérdés akart lenni ugye? – nézett rám,
és a kezeit összefonta maga előtt.
- Lehet régen nem foglalkoztam vele eleget, de ne
csak én legyek már a hibás.
Lysander megforgatta a szemeit, aztán felállt, majd
megveregette a vállam.
- Legalább fogadd el a nyilvánvalót. Sziasztok –
leszállt, miután a busz kinyitotta az ajtókat.
Idegesen a hajamba túrtam, és sóhajtottam. Majd
óvatosan Natashara pillantottam, aki az ablakon nézett ki. Valahogy megérezte,
hogy figyelem, ezért felém is fordította a fejét.
- Mit gondolsz? – kérdeztem, és vártam a legrosszabbat,
ám ő elmosolygott.
- Sajnálom Sophiet – ajkába harapott. Aztán
felsóhajtott és megfogta a kezemet, és újra egy mosoly jelent meg az arcán. –
Akár meg is lephetnénk valamivel. Biztosan örülne neki.
- Ez jó ötlet, köszi. – Nekem is mosolyra húzódott a
szám, aztán elnéztem mellette, ki az ablakon, és láttam, le kell szállnunk.
Végre otthon, azt hittem sosem érünk haza. Lerúgtam
magamról a cipőmet, meg a kabátomat is elhajítottam valamerre. Natasha csak
ciccegett és a fejét rázta, én meg visszafojtottam a nevetést. Ha tudta volna,
mennyire aranyos.
Miután levette a cipőjét, nem bírtam tovább, és
elkaptam a csuklóját és magamhoz rántottam, aki a mellkasomnak ütközött.
Szorosan magamhoz öleltem, beszippantottam édes illatát. Úgy éreztem, semmi se
tudta volna lemosni rólam ezt a mosolyt. A történtek ellenére kibaszottul
boldog voltam.
Natasha viszonozta az ölelést, és elmondta, mennyire
hiányzott ez neki. Aztán elengedett volna, ha nem kapom el két oldalt az arcát
és csókolom meg. Alsó ajkán végig húztam a nyelvem, ő széjjelebb nyitotta.
Éreztem, beleremeg, ahogy érzékien felfalom. A falnak döntöttem, elkaptam két
oldalt a combját és felkaptam. Ő a nyakam köré fonta karjait, és azt a pár
centi távolságot is eltüntettük, ahogy egymáshoz simultunk. Amint a nyelvem
érintette az övét, tudtam, hogy már nem fogom tudni visszafogni magam, de nem is
akartam. Nyelvünk táncot jártak, éreztem, hogy oda lent is életre kel a dákom.
Letettem a kanapéra, és fölé tornyosultam. Csókot
leheltem az arcára, és haladtam lefelé, a nyakáig, ahol elidőztem egy picit.
Kiszívtam a nyakát, ezzel is magamhoz láncolva. Közben az egyik mellét a
tenyerembe fogtam, ami tökéletesen beleillett. Natasha nyöszörgött, s ettől
csak még jobban feltüzelt.
- Castiel – szólalt meg, de én a számmal befogtam az
övét.
Az egyik kezemmel elkezdtem felfelé húzni a pólóját,
míg a másikkal megtartottam a súlyomat, de a száját továbbra is faltam. Aztán a
keze megállított, én meg a homlokára fektettem az enyémet, és a szemébe néztem.
Nem akartam, hogy azt kérje, hagyjam abba. Akartam őt, mindenét, testét és
lelkét egyaránt.
- Nem akarom, hogy Sophie véletlen hazajöjjön, és
így lásson minket – mondta, én meg elvigyorogtam. Nem azt mondta, hogy nem
akarja, szóval.
Leszálltam róla, és mielőtt még bármit is
reagálhatott volna, a térdhajlatánál és a hátánál fogva felkaptam, és a lépcsőn
felsiettem, be a szobámba, ahol letettem az ágyamra. Újra megcsókoltam,
miközben lehámoztam róla a kabátját, azt pedig elhajítottam az egyik sarokba.
Majd picit eltolt magától, de csak annyira, hogy szóhoz jusson.
- Nem tudom, hogy ez… - nem hagytam, hogy végig
mondja. Látszott rajta, hogy próbálja visszafogni magát, de óóóóó, hogy én ezt
biztos, hogy nem hagyom.
Benyúlva a pólójába, könnyedén kicsatoltam a
melltartóját, a felsőjétől is hamar megszabadultam.
Végre felszabadultam ettől a csodálatos
szeretkezéstől. Vigyorral az arcomon feküdtem Natasha mellett, aki a karomat
használta párnának. Ő már aludt. Nem is csodálom, olyan menetet nyomtunk le.
Fantastic! Zsir imadom rohadt jo
VálaszTörlésAaa ratalaltam erre a blogra nem birtam letenni konkretan vagy 3 oraja olvasom
Imadom ezt a blogot egyik kedvenc
Az utolso mondatnal meg ugy felrohogtem mint meg soha. Jezusom sirok a nevetestol
Varom a kovi reszt:)
Ennek örülök, köszii. Folytatás a az őszi szünetben lesz :3 *-*
TörlésSzia! :) Egy meglepi vár rád a blogomon. http://magassarkutolbakancsig.blogspot.sk/2015/10/elso-dij.html
VálaszTörlésKöszii, aranyos vagy *w*
TörlésNagyon szeretlek teged😂💝💝
VálaszTörlésOlyan feltoltodes volt most ez szamomra💜
Kerjuk a folytatast!!! Boldog folytatas legyen!!😂😆
Sietek vele <3 :3
Törlés