51. rész: Értem én magam?

Natasha

A hangulat olyan nyomott volt, akár csak a levegő. Fejemet lehajtva sétáltam előre a fekete cipőmet nézve, miközben alattam a beton kezdett eltűnni, és helyette homokkal teli út váltotta fel. Jobb- és baloldalt zöld fűszálak borították a földet, itt-ott elmentem néhány fák és bokrok mellett, árnyékot vetve rám. Oldalra fordítottam a fejem és megpillantottam egy falut. Fogalmam sem volt hol voltam, de emiatt nem is aggódtam, csak vonultam előre. Ismét a cipőmre szenteltem a figyelmemet, mintha olyan érdekes lenne. Aztán valaki váratlanul elkapta az egyik csuklómat és maga felé fordított. Szemeim tágra nyíltak és készültem ellenkezni, amikor a szemeim Darellen állapodtak meg. A nyugtalanság eltűnt, és elmosolyodtam.

Eszembe jutott, hogy milyen jókat szórakoztunk mi együtt, milyen izgalmasakat játszottunk. Mint például papás-mamásat, vagy fogócskát, vagy a kedvencem, a bújócska. Mindig imádtam, amikor megtalált. Ezektől az emlékképektől máris jobban éreztem magam, és készültem Darell karjaiba ugrani, amikor a másik kezemet a Vöröske kapta el, és maga mögé húzott. Elakadt a lélegzetem, ahogy figyeltem Castielt, ahogy belekap a szél a hajába, és dühös arca, de még is szeretetteljes, mikor engem nézett. Fekete szemei csillogtak, s úgy éreztem, hogy az arcom kipirult. Castiel Darell felé fordította a fejét, így már nem láttam az arcát.

Szinte semennyi idő se telt el, amikor Darell ismét elkapta a szabad kezemet, és magához húzott, de Castiel nem engedett. Ide-oda húzgáltak, mintha valami baba lennék, és kezdett elfogyni a türelmem. Végül felkiáltottam és mindkét fiú elengedett. A tekintetem kettejük közt ugrándozott, és hatalmas bűntudat ébredett bennem. Rájöttem, választanom kell közöttük. De mi van, ha nem akarok? Mi van, ha félek az egyiket elengedik? Mert ettől rettegek. Félek csalódást okozni. Félek, hogy rosszul döntök. Rosszul dönteni? Nem, mégsem ettől félek. Talán attól, hogy az egyiket örökké el kell engednem. Elveszítem az egyiket, és nem lehetünk barátok sem, mert az egyikünk többet érez.

Megpördültem és az ellenkező irányba kezdtem futni olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, de a lábaim még is lebénultak, és nem tudtam normálisan menni. A gravitáció túl erősnek tűnt.

A szemeik azt sugallták, hogy válasszak. Muszáj volt elfutnom, de jutottam is bármerre?

Nyugtalanul küszködtem az ágyamban, hogy legalább a karomat meg tudjam mozdítani, de csak alig bírtam. A testem meggátolt. Alig kaptam levegőt és rettentően melegem volt. Az ajkam és a torkom kiszáradt, a szívverésem felgyorsult.

Nem tudtam mihez kezdjek most, még csak Castielt sem éreztem magam mellett.

Visszazuhantam az álmomba, de nem emlékszem, hogy álmodtam e volna bármit is. Legközelebb, mikor felébredtem, azonnal felültem és fekete izzadt hajam az arcomra és a vállamra tapadt. A szobában a hajnali fények beáradtak, és különös árnyakat vetett a falra.

Vízre volt szükségem, ezért lesiettem a konyhába és a hűtőből kivettem valami üdítőt, és amikor lecsavartam a kupakját a műanyag üvegnek, azonnal a számhoz tettem és inni kezdtem, mintha az életem függne tőle. Majd megkönnyebbülve tört ki belőlem egy sóhaj.

Le kell zuhanyoznom – gondoltam.

Zuhanyzás és hajmosás után visszamentem a szobámba a telefonomért. Már majdnem kivilágosodott. Elhúztam teljesen a függönyt, hogy jobban bejöjjön a fény, és kinyitottam az ablakot. Castiel ablakára pillantottam, el volt húzva nála a függöny, így nem láttam be hozzá.

A telefonomat a számítógép asztalon találtam meg. Kaptam négy SMS-t. Elsőnek Castiel üzenetét néztem meg hajszárítás közben.

„El kellett mennem, majd beszélünk. Kérdésem, miután felébredtél: hogy vagy?”

Hogy hogy érzem magam? Sokkal jobban vagyok, bár még kicsit szédülök, de ha eszek valamit, biztosan elmúlik. A hangulatom pedig semleges. Az álmommal egyáltalán nem szeretnék foglalkozni, így nem is gondoltam rá. Így hát csak ennyit válaszoltam:

„Jobban vagyok. És te?”

A következő üzenetet Rosaliától kaptam:

„Jobbulást <3 … Majd mesélj!!!!”

Nem írtam vissza, helyette Alexy üzenetét néztem meg.

„Most mi van? Tudom, hogy történt valami, de Rosalia nem meséli el. Szörnyű barát!!!”

Semmi kedvem nem volt válaszolni nekik, így ezt későbbre tettem.

A telefonnal a kezemben mentem le a konyhába, miután végeztem a hajszárítással. A házban csend honolt, csupán kintről beszűrődő a madarak csiripelését hallottam. Kinyitottam a hűtő ajtaját, és bekukkantottam, hátha találok valami finomat, de nem volt sok minden. Be kéne vásárolni.

Végül nutellás kenyérrel és egy pohár vízzel ültem le az asztalhoz és a telefonom kijelzőjét figyeltem. Beleharaptam a reggelimbe, közben eszembe jutott, hogy kaptam még egy SMS-t, de nem néztem meg kitől.

„Segíts”

Ez az egy szó Viktortól jött, és kissé ijedten kaptam föl a fejem, amikor mocorgást hallottam az ajtóból. Oda fordítottam a fejem, és egy sötét alakot véltem felfedezni, egy pillanatig csak néztem. Végül rájöttem, hogy Darell áll ott.

- Beszélünk? – tettem fel a kérdését bizonytalanul.

Beljebb jött határozatlan lépésekkel, és leült elém. Szemét nem vette le rólam, és a haja kócosan állt. Normálisan fel volt öltözve. Fekete farmer, fehér ing, fehér sál, fekete kabát. Ehhez képest én rajtam alig volt valami: fekete topp fekete melltartóval, kék rövidnadrág és fehér színű apró rózsaszín virágmintás zokni. Úgy tűnik, most jöhetett haza, s egy cseppet sem aludt. Szemei körül sötét karikák éktelenkedtek.

Gyorsan visszaírtam Viktornak.

„Hol vagy? Oda megyek”

Nem olyan rég írta nekem, és segíteni szeretnék neki.

Darellre néztem, és vártam, hátha ő szólal meg előbb, de csak kis idő után nyitotta ajkait. Arcán látszott, hogy gondolkozott, hogy kezdhetne neki. A szemeivel rám pillantott, s a kezei ökölbe szorultak, majd szétnyitotta. Homlokát ráncolta, ajkát biggyesztette, ami egyenesbe simult.

Felsóhajtott.

- Én… - kezdte. - Sajnálom. Bocsáss meg. Nem akartalak bántani.

- Nekem kéne bocsánatot kérnem. Hazudtam.

Mindketten elcsendesedtünk. Eddig azt hittem, tudom, mit fogok neki mondani akkor, mikor újra találkozok vele, de most semmi se jutott eszembe.

- Hol voltál egész éjjel? – kérdeztem. Attól tartottam, hogy elment leinni magát, bár alkohol szagát nem éreztem rajta.

- Dolgoztam – felelte, és kicsit nyugodtabban lélegeztem fel.

Bár elment az étvágyam, még is tovább eszegettem az állapotom miatt. Szerettem volna jobban lenni.

- Ne hibáztasd magad, minden az én hibám. Bár arra tényleg nem emlékeztem, hogy eljegyeztél. Azt hittem először, hogy csak vicceltél.

- Szólnod kellett volna.

- Tudom.

Ismét némán üldögéltünk.

Azon gondolkoztam, hogy vajon vissza tudnám e hozni azokat az érzelmeket, amiket akkor éreztem, amikor vele voltam régen. Amikor ölelkeztünk, játszottunk és együtt aludtunk. Emlékszem már ezekre az emlékképekre, de nincs hozzá érzelem, és szeretném tudni, mit éreztem. Tudom, össze fog zavarni, ha sikerül is, de… már most is össze vagyok zavarodva.

Arra is gondoltam, hogy mi van, ha felerősödik a Darell iránt érzett szeretetem, és Castielé pedig elhalványul. Ennek nem láttam lehetőségét. A Vöröske iránt érzett szerelmem soha se fog csak úgy eltűnni a szívemből. Belegondolni, mennyiszer mentett meg. Jut eszembe, hogyan kerülhettem ilyen helyzetekbe? Elraboltak. Megmentettek. Rettegtem. Castielt eltiltotta tőlem az exe. Az exe… S eltűnt. Visszajött. Mennyi mocskos érzelem… Ökölbe szorult a kezem. Amióta megismertem Castielt, az életem fenekestül felfordult. Bár előtte se volt olyan csodás a mindennapjaim, de nem kellett azon aggódnom, hogy mikor rabolnak el újra. Még csak tizenhét éves vagyok. Egy tizenhét éves lánynak nem ilyenen kellene gondolkoznia. Pff… Senkinek sem kellene szenvednie.

Mikor lesz végre egy normális napom? Azért várhatok, ha nem teszek érte valamit. De mit tegyek? Az egyiket mindenképp meg fogom bántani, még ha nem is akarom. Miért én kerültem ilyen helyzetbe?

Sok kérdések merültek fel bennem, és észre se vettem, hogy Darell a nevemet szólongatta. Egyszerűen nem hallottam, annyira belemerültem a gondolataimba.

Amikor visszatértem a valóságba, Darell előttem guggolt a földön, két tenyerébe nyugodott az arcom. Kényszerített, hogy ránézzek, és ekkor fogtam fel, hogy sírok. Eláztattam az arcomat, ajkamat biggyesztettem és szaporábban lélegeztem. Remegett a testem, a szívem hevesen vert.

- Nati – lágy hanggal szólított. Már majdnem megszólalt, amikor én gyorsabb voltam.

- Én egyáltalán nem emlékszem, mit éreztem akkor. Nem akarlak megbántani, de – elakadt a szavam, és kitört belőlem a zokogás. Mar a bűntudat.

Darell magához ölelt és kezeivel a hátamat simogatta. Nyugtatni próbált, nekem meg fura érzésem támadt. Mit érzek én iránta? Jó kérdés. Nem akartam elhúzódni tőle, ahhoz túl gyengének éreztem magam. A vállába temettem a könnyáztatta arcomat, s körülöleltem a nyakát.

Mit kéne tennem?

Kihez forduljak tanácsért?

Se a bátyámmal, se Rosaliaval nem akarom megbeszélni. Még Alexyvel sem. Hát, ha nem velük, akkor kivel? Benjamin csak felhúzná magát ezen, Rosalia pedig mindenképp arra bíztatna, hogy Castielt válasszam. Alexy meg hát… Nem is tudom. Lehet, inkább tőle kérek tanácsot. Majd… amikor lesz rá alkalmam.

Rezgő telefonom késztetett arra, hogy elhúzódjak Darelltől, de még mindig előttem guggolt, és várt, hogy mondjak valamit. A kijelzőre pillantottam, és Viktor üzenetére mentem.

„Vlami bokorban..,., Asszem a házam előtt. Ja ott, felismerem a környéket!m”

Visszaírtam neki.

 „Maradj ott. Oda megyek”

Tulajdonképpen miért tőlem kért segítséget? Hisz annyi haverja van… Talán nem is igazi barátok számára?

Viktor bántott, meg akart erőszakolni és talán megölni, de én még is segíteni próbálok rajta és barátkozom vele. Összebarátkoztunk a történtek ellenére, és nem érzek úgy iránta, ahogy kellene mindezek után. Jó barátnak gondolom rengeteg fájdalommal. Sose mesélt róla, miért vált ilyen szerencsétlenné, de nem is kérdeztem. Mindig úgy éreztem, hogy nem akar beszélni erről, pedig jobb lenne, ha elmesélné valakinek. Talán túl sok teher van a vállán. Talán túl sokáig szenvedett és összeomlott.

Felpillantottam a mobilomról Darellre.

- Nem vagy fáradt? – kérdeztem hirtelen.

- Én jól vagyok – rázta meg a fejét. Na persze.

- Én nem úgy látom. Egész éjjel fent voltál. – Nem mondott semmit erre, ezért folytattam. – Kérlek, zuhanyozz le és feküdj le aludni.

Felsóhajtott és felállt.

Nem akartam szólni neki, hogy elmegyek Viktorhoz, hogy segítsek neki. Nem ismeri, és nem is volt kedvem róla mesélni. Csak sietni akartam, mert valamennyire átérzem Viktor érzéseit. Segítségre van szüksége.

Én is felálltam és elkezdtem tolni a földszinti fürdőszoba felé. Nem nagyon akart magamra hagyni, de végül beadta a derekát.

Fekete farmernadrágot és ujjatlan pólót vettem fel a kabátom alá. Pont akkor lépett ki a fürdőszobából Darell, amikor a cipőmet vettem fel. A francba, de gyors volt. Rám nézett, én meg rá, és kerestem a szavakat.

Viktor

Miután írtam Natashanak SMS-t, kimásztam a bokorból, és a fűbe estem hassal előre. Hogy a p*csába kerültem egy bokorba? Felültem törökülésbe, miután eltelt pár másodperc. Megráztam, majd megdörzsöltem feszülten a fejem.

Az érzelmek megint felülkerekedtek rajtam, nem tudtam irányítani. Micsoda szerencsétlenség… Meg akartam vágni magam, csak azért, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől, és helyette a fájdalomra koncentráljak. Sosem szerettem bántani a testemet, és féltem is megsebezni magam. Mindig meggátolt valami a fejembe, hogy ne tegyem. Valamilyen szinten erős vagyok, de nagyon gyenge is.

A kezemben szorongattam a kést, és próbáltam rávenni magam, hogy megvágjam magam. Nagyot nyeltem és igyekeztem nyitva tartani a szemem. A szürke égboltra pillantottam, közben a zöld fűszálakat tépkedtem. Csend honolt az utcába, néha el is sétált egy-két ember vagy elhaladt pár autó előttem. Előttem van az úttest. Elképzeltem, ahogy odavetem magam egy kocsihoz és agyon üt. De amikor lehunytam a szemem, mindig olyan képeket láttam magam előtt, amikre nem akarok emlékezni.

Gondolkoztam az élet értelmén is. Mi értelme élni, ha egyszer meghal az ember? Mi értelme bármit is tenni, ha arra senki sem fog emlékezni? Van értelme annak, hogy itt szenvedem a házam előtt? Próbálok erőt gyűjteni ahhoz, hogy megtegyem azt. Csak egy vágás és vége lehet minden szenvedésemnek.

Ki tudna engem megérteni? A válaszom: senki. Senki se ismer igazán, és ha ismerne is az illető, akkor se tudná azt átérezni, amit érzek. Vágyom valakire, hogy megértsen és segítsen, de ennek nem láttam jövőjét. Jövő…

Már gondolkoztam volna a jövőmön, amikor egy édes hang kirántott a gondolataimból. Észre se vettem, hogy megérkezett.

Megdobogtatta a szívem, és már is többet akartam tőle. Csupán már a látványa is megbabonázott. Fura érzés járta át a testem, meg akartam ölelni. De nem csak ölelni, hanem sokkal többet… akartam. Ha a közelemben van, más embernek érzem magam… egy kicsit.

- Itt vagyok – mondta, én meg csak pislogtam.

Kihúzott egy pillanatra a saját világomból, és ledöbbentem.