56. rész

Ééés itt a kövi réész. Köszönöm ezt a sok oldalmegtekintést, hihetetlen, hogy ennyi összegyűlt és ennyien olvassátok a blogot. *-* ~Jó olvasást! <3

Natasha

Másnap reggel. Egy hétfői napon, amelyen nem csak a kedvem volt pocsék, hanem az időjárás is. Az égbolt teljesen beborult, az eső is csepegett, de hajnalban pedig úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Hideg pedig úgy megcsapott, hogy azt hittem ott fagyok jéggé. Főleg a szobámban, ahol nem ment a fűtés, és ki voltam takarózva. Nagyon rossz volt, brr.

S most, felöltözve melegen, elindultam a suliba. Bár legszívesebben inkább otthon maradtam volna, de nem lehetett. Egy csomó tantárgyból le vagyok maradva, sokat kéne tanulnom. Ajj, de annyira nincs kedvem. Pedig muszáj lesz, ha nem akarok megbukni, és ez vonatkozik Castielre is.

A buszon ültem, amikor kivettem a telefont a zsebemből azzal a céllal, hogy zenét hallgatok, de eszembe jutott, hogy elfelejtettem tegnap megnézni a másik három üzenetet. Kicsit bűntudatom lett, amikor Rosaliáét olvastam.

„Talizunk??:3”

Ez az üzenet után egy órával később pedig kaptam tőle még egyet.

„Nagyon elfoglalt vagy mostanában. TALIZZUUUUUUUNK <3”

Felsóhajtottam, és gondolkoztam, hogyan kérhetnék tőle bocsánatot meg ilyenek. Majd a suliban beszélek vele.

Kaptam üzenetet Alexytől is. Azt írta, hogy hogy vagyok, meg írta, hogy lépjek fel facebookra. Ó tényleg, a facebook. Meg is feledkeztem róla.

Az utolsó üzenet pedig a kártya feltöltéssel kapcsolatban jött, azzal nem is foglalkoztam. Mivel a telómon van net, ezért felléptem a facebookra. Volt egy pár üzenetem meg értesítésem is. De amin először meglepődtem az az volt, hogy valaki bejelölt ismerősnek. Először viszont inkább az üzenetekkel foglalkoztam, és szinte Rosalia egy regényt írt nekem.

Rosalia Delacroix

Van pár ruha ami nem kell nekem, majd neked adom, ha jók rád. Újak, csak egyszer próbáltam fel őket. Annyira nem tetszenek nekem, de te imadni fogooddd! *-*

12:32

Webes felületről küldve

Rosalia Delacroix

Sieesss fel fbre, izgatott vagyok *-* el akarok mesélni valamiiiiiit is

12:34

Webes felületről küldve

Rosalia Delacroix

Sziaaaaa írtam neked sms-t, mert nem írsz vissza… HOL VAGY MÁ?

14:56

Webes felületről küldve

Rosalia Delacroix

Ajjj bulizni akarok. Olyan kényelmetlenul érzem magam. Még Leigh is elfoglalt, ajjj most mit csinaljaaaaaaaaaak.

15:26

Messengerből küldve

Rosalia Delacroix

ÍRJAMAA:(

15:33

Messengerből küldve

Rosalia Delacroix

Ha nem írsz, esküszom hogy megeroszakollak. Nem viccelek

15:39

Messengerből küldve

Felsóhajtottam. Azért visszaírtam neki, a válasz pedig azonnal jött.

Natasha Grey

Ne hariiiz <3 Jóváteszem

07:46

Messengerből küldve

Rosalia Delacroix

VEGREEEEE… Csak gyere érj be a suliba es megverlek :@ … Najo neeem, megkegyelmezek xd

07:47

Messengerből küldve

Visszaírtam neki egy nyelv kinyújtós smileyt.

Gyorsan megnéztem Alexy üzenetét is. Írta, hogy várja az osztálykirándulást, én meg csak pislogtam, hogy a mit? Nem ilyenkor szokott osztálykirándulás lenni.

Viktortól is kaptam üzenetet.

Viktor Carmicheal

Kösz mindent de tenyleg es sajnalom is, hogy ilyen seggfej voltam. ugy erzem h rendbe johetek, es ezt neked koszonhetem. Bar nem igérek semmit, de azt elmondom h mennyire imadlak attol még, es nem foglak elfelejteni. De nem ám. Mint mondtam, a szívemben orokre itt maradsz, s egy nap majd ujra talalkozunk

05:18

Messengerből küldve

Gondolkoztam h mi akarok lenni mit akarok tanulni meg ilyenek. Tudom nem vallana ram meg sztem el sem fogod hinni, de orvos akarok leni… vagy pszichologus. az egyik tuti. Embereket akarok menteni. Furcsa mi? A vicces h semmit nem tudok a gyogyitasrol meg biologiabol is szar voltam de… szted lenne eselyem orvossa valni?

05:20

Messengerből küldve

Bocs h ekezetek nelkul irtam, siettem.

05:21

Messengerből küldve

Siettem h elmeselhessem neked az érzesem.;P

05:23

Messengerből küldve

Ooooo Natasha… már most hianyzol… de ma mar nem megyek suliba, atkoltozom az egyik haveromhoz, megbeszeltem vele. A szülei segítenek nekem meg atirattam magam mashova.

05:26

Messengerből küldve

Fbn azért tarjuk a kapcsolatot?;D

05:27

Messengerből küldve

Visszaírtam neki, hogy nyugodtan beszélgethetünk fb-n, és örültem is, hogy végül minden jóra fordul neki. Azt is írtam neki, hogy orvossá válhat, ha igazán akarja, csak küzdjön érte. Adjon bele mindent, mutassa meg, hogy meg tudja tenni.

Pont, amikor elküldtem az üzenetet, megállt a busz ott, ahol nekem le kellett szállni. A suli előtt pedig Rosalia álldogált egyik lábáról a másikra, és a tenyerét dörzsölte, hogy felmelegedjen. Amint meglátott, azonnal felém rohant, és a nyakamba ugrott. Meglepődtem, de nem estem hátra vele.

- Elhanyagoolsz – nyafogta, miközben visszaöleltem.

- Annyi minden történt… Bocsi, hogy nem írtam vissza – mondtam, aztán elengedett és a szemembe nézett.

- Elmeséled? – kérdezte, de tudta, hogy úgy is elmesélem neki, akár kérdezi akár nem.

Bólintottam.

- Suli után – feleltem. Megnéztem a telefonomon az időt is. – Menjünk fel a terembe, mindjárt becsengetnek.

Ahhoz képest, hogy három perc múlva becsengetnek, a diákok tök lazán és nyugodtan beszélgettek. Néhányan zajongtak, de volt, aki már elindult befelé. Ó, remélem nem lesz ma doga… semmit sem tanultam.

A tegnapról pedig jelen pillanatban egyáltalán nem akartam gondolni. Majd később, amikor elmesélem Rosalianak, hogy mi történt. Majd akkor foglalkozom vele. Majd… Suli után.

Belépve az osztályterembe a hangoskodás fogadott, - mint mindig – mégpedig Dakota és Amber hangja. Valamin vitatkoztak, valami… toll miatt?

- Add már vissza! Mindig mindenemet elveszed – kiáltotta Amber, szinte már majdnem sírt.

- Fogd már be. Mindjárt visszakapod.

Dakota a tanári asztalnál ült és a padra írogatott… vagy rajzolt valamit. Mellette Amber fekete miniszoknyában, magas sarkúban és rózsaszín hosszú ujjas pólóban álldogált. Én megálltam mellette és csak pislogtam, hogy hogyan képes ilyen hidegben így öltözni.

Amber a tolláért nyúlt, de Dake elkapta onnan a kezét, és Amberre nézett fel. Amber haja tiszta kóc volt, és vörös volt a feje. Úgy tűnt, hogy a sírástól. Dake pedig a szokásos, elegáns felső, farmer. Össze volt kötve a szőke-barna haja is, mint mindig.

Megforgattam a szemem, és próbáltam nem bele avatkozni, de ez már rohadtul idegesítő, hogy minden reggel, MINDIG kell valamin vitatkozniuk. Aztán pedig Amber jön ki belőle rosszul, mert Dake egy seggfej. Végül fogtam magamat és kikaptam a fiú kezéből Amber rózsaszín tollát.

- Héé! – kiáltotta fel, én pedig mérgesen néztem rá vissza. Amúgy is ideges voltam egy s más miatt. Aztán mielőtt valamit beszólhattam volna neki, inkább Amberre fordítottam a fejem. Rá mosolyogtam és visszaadtam neki, ő meg aranyosan, megkönnyebbülve sóhajtott fel és megköszönte. Dakota pedig felállt, a szék pedig a falnak csapódott.

- Mit avatkozol már bele? - csattant fel.

- Mit szórakozol már Amberrel? – kiáltottam vissza.

- Igen, mit szórakozol velem! – Amber is kiabálta neki, és két oldalt a csípőjére helyezte a két tenyerét.

Motyogott valami káromkodás félét, majd hátra ment Dajanhoz, aki a terem végén dobálta a falnak a kosárlabdáját. Elkezdtek dumálni meg gondolom, kibeszélnek minket. Idióta.

- Köszi, Natasha – ölelt magához hirtelen, én pedig meg meglepődtem, de végül visszaöleltem.

Aztán az igazgatónő lépett be a terembe, aki földrajzot tanít nekünk. Azonnal csendre utasított mindenkit. Leültem a helyemre, hátra, az ablak felöli oldalra. Castiel nem volt bent… Ó… Castiel. Együtt kellett volna mennünk. HOGY FELEJTHETTEM EL?!

- Amúgy, hogy hogy nem Castiellel jöttél? – kérdezte suttogva Rosalia, miután felém fordult. Nem tudtam válaszolni, mert rá szólt az igazgatónő.

Az emlegetett szamár, pont ő lépett be a terembe.

Hogy nézett ki? A szokásos:

·         Kócos vörös haj;

·         vörös póló

·         fekete farmer

·         fekete dzseki

·         nyaklánc (gyűrű)

·         piros-fehér cipő

Mondhatom, igazán egyedi, de ettől önmaga. Imádom.

- Elnézést a késésért – motyogta, az igazgató nő pedig elkezdte kioktatni. A padra helyeztem a könyökömet és a tenyerembe támasztottam az állam. A Vöröskét figyeltem és mosolyogtam rajta, és büszke is voltam, hogy ilyen szexi, helyes és erős pasim van.

Castiel bólogatott, mint aki tisztában lenne a késései számával és jegyei átlagával, de nagyon úgy nézett ki, hogy fel sem fogja, mi van. Majd a tanár a helyére küldte, és leült mellém.

- Jól vagy? – kérdeztem halkan, bólintott, aztán elmosolygott.

Az óra olyan unalmas volt. Castiel majdnem bealudt, sőt, tulajdonképpen el is szundított, csak felébresztettem, nehogy észrevegye a tanár. Úgy éreztem, hogy soha nem fognak kicsengetni, és nem bírtam várni, ezért a füzetembe leírtam a kérdésemet.

„Valami történt?”

Castiel pedig a saját füzetébe írta a választ.

„Sophieval összevesztem... Lysanderhez költözött pár napra.”

Ó. Beszélni kellene Sophieval, de komolyan. Tényleg, Lysander nem is jött ma suliba, rajta kívül mindenki itt van, amúgy.

„Elmeséled?”

„Csak nem tetszik neki, hogy veled lógok…”

Némán felsóhajtottam.

Valamit ki kell találni, mert ez nem mehet így tovább. Nem akarom, hogy rosszban legyenek, főleg ne miattam. A bűntudat is marta a szívem. S amikor vagy tíz perc múlva kicsengettek, és miután kiment a teremből az igazgatónő, átöleltem Castielt, aki szerintem meglepődött.

- Ne aggódj, minden rendben lesz – mondtam neki.

Felém fordította a testét is, és gyengéden átölelt, a homlokát pedig a vállamra fektette. Belepusziltam a hajába és a hátát simogattam. Közben Rosalia állt Castiel mögé, aki azt tátogta nekem, hogy mi történt. Én válaszként pedig csak annyit tátogtam, hogy majd elmesélem. De Rosalia megértő volt, nem haragudott meg, amiért nem vele foglalkoztam. Ő végül kiment a teremből, gondolom a mosdóba vagy a büfébe.

- Menjetek szobára – kiabálta Dakota nekünk, Castiel pedig elengedett.

- Fogd be – mondta Castiel, mielőtt én szólaltam volna meg. Dake pedig már nem is foglalkozott velünk, helyette oda ment Amberhöz, és váltott vele néhány szót, de innentől nem is figyeltem. Szemeim Castiel szemeire vándorolt, azután pedig feljebb, kócos tincseire. De mielőtt bármelyikünk is mondhatott volna valamit, Alexy az asztalra csapta a tenyereit és vigyorgott. Mi pedig összerezzentünk és felé fordítottuk a fejünket.

- Tök izé volt az igazgatónő, amiért nem mesélt az osztálykirándulásról – panaszkodott lebiggyesztett szájjal. – Pedig nem is olyan sokááára lesz.

- Osztálykirándulás? – kérdezte Castiel.

- Ja. Megnyertünk valami pályázatot, de igazából nem mondhatok többet, mert nem kellene tudnom. Csak véletlenül hallottam meg – engedte el a padot, és beletúrt a hajába, aztán Natanielre fordította a tekintetét, aki abban a pillanatban lépett ki a teremből.

Most csodálatos módon csend van a teremben, és csodálatos módon Dakota nincs itt, de Amber és a barátnői sem. S mielőtt Alexy újra megszólalhatott volna, gyorsan körbenéztem az osztályon. Alexy ikertestvére, Armin az utolsó ajtó felöli padban ült, lábait a padon pihentette és játszott a PSP-jével. Dajan pedig ugyan abban a sorban a második padban aludt. Középső padsorban pedig Iris és Kim beszélgetett, az ablak felöli sorban pedig Violetta és Kentin hátát láttam. Violett szerintem rajzolt, Kentin pedig nem tudom, nem láttam.

- Nataniel tudja… - mondta Alexy.

Hát persze, ő mindenről elsőként értesül, még Peggy-t is legyőzi ebben. Nem csodálom, hisz ő a DÖK-ös elnök.

Azért kíváncsi vagyok, hogy milyen kirándulás lesz. Az most tényleg nagyon jó lenne, igazi felszabadulás lenne. Még akkor is, ha valami múzeumba mennénk, vagy akár valami unalmas helyre.

Ebben a szünetben Castiel megpróbálta felhívni a húgát, de nem vette fel. Így hát csalódottan kezdtünk bele a következő órába, de valamennyire sikerült is megnyugtatni Castielt. Lysander vigyáz a húgára.

Szóval a második óra matek volt. Gyakoroltunk a holnapi dogára. Azután pedig jött egy tesi. Átlagos nap volt a mai, és ez jól esett. Nem látszott rajtam, hogy mennyire megviselt a tegnapi hír. De ha elkapták… Akkor az azt jelenti, hogy apa most már többet fog velünk lógni? Vagy… Ugyan olyan sokáig fog a dolgozni. Jó kérdés. Amit viszont nagyon várok, az az osztálykirándulás. S erről az utolsó órában kaptunk felvilágosítást az osztályfőnöktől. Az iskola megnyert valamit, és mindent fizetnek nekünk, szóval az csak az utazás fog pénzbe kerülni. A tizenkettedikesek versenyeztek töriből meg földrajból és biológiából, de mivel nekik érettségi lesz, ők nem mehetnek. De ez milyen köcsögség már. Ők írták meg, miattuk nyert a suli, erre nem engedik el őket. Azért sajnálom őket.

Ott alvós táborba megyünk csütörtök reggel és szombat délután indulunk haza. Mi Rosaliaval tuti megyünk, Castiel előbb még szeretne a húgával beszélni és csak az után dönt. Szerintem az osztályból mindenki fog jönni, még Castiel is. Neki is pihennie kéne, de úgy is jönni fog, mert ha még sem akar, akkor is ráveszem. A húga pedig kibír pár napot nélküle.

Amikor pedig az összes óra véget ért, kaptam egy sms-t a bátyámtól, hogy otthon beszélni akar velünk apa. Nem akartam rögtön haza menni… vagyis akartam, de még sem. Rosaliaval akartam lenni. Apa várhatott. Most Rosalia az első.

Az órák végére már a nap is kisütött, de attól még hideg volt. A suli előtt álldogáltam Rosaliaval, vártuk Castielt, aki még beszélnie kellett Mr. Farazie-vel. Gondolom a jegyekről beszélgetettek, és eltartott egy kis ideig. Amikor a Vöröske kilépett a kapun, azonnal ide jött hozzánk, és átkarolta a derekamat.

- Na, mi volt? – néztem fel rá mosolyogva.

- Mondta, hogy készüljek következő órára, mert felelni fogok – felelte fáradtan. – Megadta a témát, hogy honnantól meddig.

- Milyen kedves Mr. Faraize – sóhajtott fel Rosalia. – Ha más tanár is ilyen lenne, kevesebben buknának meg.

- Az biztos – nevettem fel.

- Beülünk pizzázni? – tette fel a kérdést Rosalia.

- Én most nem tudok, de ti menjetek – mosolygott Castiel.

- Miért? – kérdezte.

- Beszélnem kell a húgommal – sóhajtott fel, és látszott rajta, hogy legszívesebben haza menne és bedőlne az ágyba. – Sziasztok – köszönt el tőlem egy csókkal, és sietett is el.

Rosalia szobája

Felmentünk Rosaliahoz, és a szobájában leültem a puha ágyára. Aztán inkább lefeküdtem, fejemet a fehér párnájára tettem, és a fehér plafont néztem. Rosalia mellém feküdt és felsóhajtott. Elmeséltem neki mindent, ami mostanában történt. Sophiet is. Elmondtam neki, hogy mennyire rosszul esik, ahogy Sophie viselkedik velem, csak mert Castiel barátnője vagyok. Ő adott néhány tanácsot.

55. rész

Végre sikerült hoznom a kövi részt, de nem hiszem, hogy annyira jó lenne. Gondoltam, hogy újra kellene írnom, de akkor nem végeztem volna a szünetre. De azért remélem tetszeni fog, jó olvasást! :3

Natasha

A hold fényesen ragyogott a sötét égbolton, amely beragyogta a tájat, fényt vetve a szobára, ahol tartózkodtam, ahol legutóbb csodálatos élményben volt részem. Még mindig érzem Castiel bőre melegét magamon, s ez annyira jó érzés, mert tudom, hogy most már tényleg minden rendbe fog jönni, és ezt senki sem változtathatja meg. Még Sophie se.

Az arcomon egy hatalmas mosoly, amikor felébredtem édes álmomból. Csodálatos módon, most szépet álmodtam, nem úgy, mint a legutóbbi napokon. Álmomban egy zöld tisztáson voltam, s a madarak boldogan csiripeltek, a közelben még a folyó csobogását is hallottam. Olyan ismerős illat szállt a levegőben, azt hiszem virágillat volt. Én a fűben feküdtem, s a kék eget bámultam, miközben a felhőkön különböző minták jelentek meg. Mosolyogtam, le se tudtam volna vakarni magamról. Míg el voltam foglalva a felhőkkel, észre se vettem, hogy a Vöröske a közelemben van. Csak akkor vettem észre, amikor a fejemnél guggolt, és lepillantott rám. Azután már meg is feledkeztem a felhőkről, és csak az elbűvölő szürke szemeit néztem, amelyek úgy megbabonáztak, hogy gondolni se gondoltam másra. S amint kinyitottam a szememet, amikor véget ért az álom, Castiel arca tárult elém, mellette feküdtem, miközben ő a karjaival átölelt. Nyugodtan lélegzett, egyenletesen emelkedett és süllyedt a mellkasa. Először fel sem fogtam, amit láttam, csak azután, amikor tényleg felébredtem. Amikor a látásom rendesen kiélesedett, még a szememet is megdörzsöltem, hátha rosszul láttam. De nem. Ez tényleg Castiel volt és az arca… Lefagyott a mosolyom, és alkoholos filc szagát éreztem. Sejthetitek, mi történt.

Castiel arca össze volt firkálva fekete filccel. Először viccesnek tűnt, de aztán megijedtem, hogy az enyém is össze van e. Mivel a holdfény bevilágított a szobába, tisztán láttam, mit rajzoltak rá. Orra alatt kunkori bajusz, cica bajusz, és a homlokára pedig ráírta valaki, hogy barom. Megpillantottam a vörös tincseit is, melyek szanaszét álltak, és néhány szál pedig az arcába lógott. Óvatosan kisöpörtem onnan, és az orra alatt lévő filccel rajzolt bajusz vonalain húztam végig az ujjamat. Attól, hogy valaki megszívatta – nem én voltam (!) – attól még aranyos. S el is mosolyogtam egy kicsit.

Castiel felnyitotta szemhéjait, elkezdett nyújtózkodni, de amikor megpillantott engem, szemei kitágultak és egy kiáltással leesett az ágyról. Utána akartam nyúlni.

- Mi a baj? – tettem fel a kérdést aggódó tekintettel, miközben felültem. A takaróval pedig eltakartam a melleimet.

A levegőt szaporábban vette, a mellkasa gyorsabban emelkedett. Na, a mellkasa. Azt hiszem egy picit elidőztem ott, de amikor véletlen a szememmel mentem volna lejjebb ODA, hát, inkább elkaptam a tekintetem. A másik irányba meredtem, miközben éreztem, hogy ég az arcom. Némán vettem egy mély levegőt, amikor éreztem, hogy Castiel figyel. De mitől ijedt meg ennyire? Ez olyan frusztráló.

- Az arcod – kezdte, de aztán nevetésbe tört ki, én meg értetlenül fordítottam felé a fejem.

- Mi van az arcommal?

- Össze van firkálva – felelte jó kedvűen, ám amikor a tudtára adtam, hogy az övé is, rögtön nem mosolygott.

Mellesleg ki tette ezt? Jesszusom, hogy nézhetek ki.

Körülnéztem a szobában, de mivel sötét volt, olyan sokat amúgy sem láttam, s ezért is kapcsolta fel Castiel a villanyt. A takarót magam köré tekerve álltam fel, és keresni kezdtem a ruhadarabjaimat. Melltartóm a fekete forgószék háttámláján volt, amely a számítógépasztala előtt volt. Mellesleg a széken ott hevert valami mopsz mintás törölköző, de nem hiszem, hogy az övé. Nem lenne rá jellemző. A kabátom az ajtó felöli oldal jobb sarkában a gitárján találtam meg, a többi ruhadarabot pedig a földön. Kivéve egyet nem találtam meg, a bugyimat. Gyorsan magamra kaptam a melltartómat és a pólómat, azután pedig Castielre pillantottam, aki már fel volt öltözve. Vagyis ezt hittem… boxerben állt, és engem nézett, én meg értetlenül néztem vissza rá. Álmosnak tűnt, de nem úgy nézett ki, mint aki vissza akar aludni.

- Mit csinálsz? – kérdezte.

- Fel akarok öltözni, de nem találom a bugyimat – feleltem, erre szexi vigyorra húzódott az ajka. Én meg nem bírtam ki, hogy ne nevessek az arcán.

- Szerintem nem lesz szükséged rá. – Úgy tűnt, hogy kieszelt valami perverzet, de bele se mertem gondolni, nem akartam elpirulni.

- Inkább segíts – nyújtottam ki rá a nyelvem, és elfordultam. Hallottam, hogy kinyitotta az ajtót, és kiment, s azt is hallottam, ahogy felnevetett. Én csak mosolyogtam, és keresgéltem tovább, de nem találtam. Végül benéztem az ágya alatt, és ott volt. Hogy került oda? Mindegy is. Felvettem, és a gatyámat is.

A telefonomért nyúltam, és feloldottam a képernyőzárat. Négy üzenetet kaptam, először Benjamiét olvastam el.

„Siess haza, beszélnünk kell”

S ezt két órával ezelőtt írta. Jesszus, fél kilenc van. Az szép, hogy ennyit aludtunk, bár… semmi, semmi.

Felsóhajtottam. Valahogy sejtettem, hogy haza kell mennem. Jobb, ha sietek, nem akarom magamra haragítani a bátyámat. Kiléptem a szobából, és a falra felszerelt tükörbe néztem, s megpillantottam magamat. Borzalmasan festettem, s ez a firka az arcomon csak rontott rajta. Tulajdonképpen valaki pandává varázsolt. A szemem körül teljesen be lett festve, meg persze a Hitleres bajusz. Nem vicces. Miért érzem azt, hogy Sophie volt? Hát mert ő volt. Csak ő lehetett.

A fürdőszoba felé pillantottam, s égett benn a villany. Hallottam, hogy Castiel folyatja a vizet, meg, ahogy káromkodik. Én miért? Úgy gondolom, ezt nem érdemeltem meg. Feldühít.

Oda mentem Castielhez, aki egy szivaccsal és szappannal igyekezett levakarni magáról a tintát. A kezembe adott egy másik tiszta szivacsot, és arrébb állt, hogy oda férjek.

- Na, meglett a bugyid? – kérdezte egy féloldalas mosollyal, miközben lepillantott szemeimbe. Bólintottam, és a csap alá tettem a szivacsot. Hagytam, hogy átázzon, végül szappant is tettem rá, aminek alma illata volt. Arcomat is bevizeztem és dörzsöltem.

Egyszerűen nem akart lejönni teljesen. Nem akartam hiszti rohamot kapni, de rettentően felment a vérnyomásom. De Castiel is megszívta, mert ugyan olyan sokáig szarakodott vele, mint én.

- Sophie… - szólalt meg, de tartott egy szünetet, míg felsóhajtott. – Sajnálom.

Én próbáltam vele kedves lenni, és azt is hittem, sikerült összebarátkoznom vele, de tévedtem. Most aztán komolyan feldühítettek. Ajándék neki? Azt már nem, én nem. Némán beszívtam a levegőt, és nyugtatni próbáltam magam. Túl ideges vagyok, nem tudok most Sophieról pozitívan gondolkozni. Csak haza akarok menni, és meleg fürdőre vágyom.

- Szerintem - kezdtem, de nem tudtam, hogy hogyan mondjam. Végül levettem a szemem a tükörről, és felnéztem rá. - Előbb beszélned kellene a húgoddal.

- Csak hisztizik - hangja kicsit bizonytalan. - Csak hisztizik, mert... Többet akar velem lenni. Nem tehetek róla, hogy nincs időm rá.

- Tudom, nekünk is kéne még egy s másról beszélni, de most... Legyen az első a húgod.

Letette a szivacsot, leöblítette kezéről a habot, és megtörölte egy törölközőben. Azután pedig felém fordult, átölelt, és a fülembe suttogott.

- Most veled vagyok – éreztem a leheletét a nyakamon, és halványan elmosolyogtam.

Mellkasába fúrtam az arcom és beszívtam az illatát, miközben visszaöleltem. Szemeimet is lehunytam és kiélveztem a pillanatot.

- Tudom, de Sophie...

- Majd később beszélek vele.

Sajnos ott kellett hagynom Castielt, de ha jól hallottam, akkor Sophie amúgy is otthon volt, szóval talán jobb is, hogy elhúztam onnan. Nem mintha annyira akartam volna, csak tudni szeretném, hogy miről akar beszélgetni a bátyám. Az alkoholos filcet pedig sikerült lemosnom többé-kevésbé, de Castiel szerint messziről nem látszik. Lefogadom, hogy tiszta vörös lehet a fejem a sok dörzsöléstől.

Kinyitottam az ajtót, és belépve a házba a sötétség fogadott, ezért felkapcsoltam a villanyt. Lekaptam magamról a cipőmet, a kabátomat meg felakasztottam valahova. Fürdőre vágytam, és ezt tartottam elsőbbnek, ezért ahelyett, hogy szóltam volna a bátyámnak, hogy megérkeztem, inkább az első emeleti fürdőbe siettem. Bár szerintem még nem alszik Benjamin, és tuti észrevette, hogy megérkeztem. A fürdőszobában pedig az volt az első, hogy megszabadultam a ruháimtól, amelyeket a szennyesbe hajítottam.

Zuhanyzás után sokkal frissebbnek éreztem magam, és a kedvem is javult, bár Sophiera még mindig haragudtam. Este volt, azért még is felkentem az arcomra egy kis alapozót, hogy a bátyám ne tudja meg mi történt. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni, inkább eldugtam. Igaz, este van, és nemsokára aludnom is kellene, hisz holnap suli, de nem hiszem, hogy álomba tudnék merülni, mert szinte az egész napot átaludtam Castiellel.

Miután lezuhanyoztam és kényelmes ruhát magamra kaptam, lesiettem a konyhába, ahol a bátyám mosogatott. Megálltam mögötte, zöld félhosszú haját néztem, s vagy egy fejjel magasabb volt nálam. Haja tiszta kóc volt. Megérezte a jelenlétem, ezért elzárta a csapot és felem fordult. Arca szomorú volt, szemei pedig vörösek, mint aki sírt. Nem szoktam így látni, es megijesztett.

- Mi a baj? - kérdeztem aggódva, aki szipogott egyet. Egyenesen a szemembe nézett.

- Elkapták anya gyilkosat - felelte rekedtes hangon, nekem meg elakadt a levegőm, a szívverésem is felgyorsult. Hirtelen azt se tudtam, hogyan reagálhattam volna, annyira meglepett ez a hír. A homlokomat ráncoltam, és kezdtem szaporábban lelegezni.

- T-tényleg? - kérdeztem remegő hanggal.

- Apa elkapta... - motyogta. - Ezért dolgozott állandóan.

- Mondj el mindent!

- Üljünk le - mondta, mire azonnal letettem a fenekemet a legközelebbi székre az asztalhoz. Mellem ült, vett egy mély szaggatott levegőt.

- Egy sorozatgyilkosról van szó, aki évek óta ölt - nyelt egy nagyot, majd folytatta. - Egy őrültről van szó...

- Mond már! – kiáltottam, és bántam is legbelül, de a francba is. Annyira ideges voltam meg remegtem is.

- Minden áldozatán ugyan azt a nyomokat hagyta. Mindig úgy csinálta, hogy ne legyen bizonyíték. Semmi ujjlenyomat, semmi felvétel vagy bármi, amiből lebukhat. Nagyon ügyesen eszelte ki, de anyánál elkövetett egy hibát, mégpedig menekülés közben szúrta le, és a kést is elejtette. Bár azon sem volt ujjlenyomat, de bele volt vésve egy monogram. Ez a pici nyom által sikerült elkapni... Ilyen sok idő után. Kéthavonta gyilkolt, ugyan abban az időpontban… - nem lélegeztem, miközben mesélte. Szemeim megteltek könnyel, amelyek végig folytak az arcomon. Ajkamat biggyesztettem es próbáltam visszafojtani a könnyeket, de nem ment.

- Látni akarom - motyogtam, de először nem értette Benjamin, ezért megismételtem hangosabban. Szinte üvöltöttem.

Tudni akartam, ki volt az a rohadék, aki ezt tette a családommal. Tudni akarom, hogy ki tett tönkre. Mindent tudni akarok! Megölöm... Esküszöm, hogy megölöm azt a rohadékot!

Benjamin átölelt, és zokogtam, teljesen átasztattam a szürke pólóját.

54. rész

Natasha

- Mondd, mit tegyek - mondtam halkabban, de leginkább magamtól kérdeztem. Fejemet lehajtottam és a cipőmet kezdtem bámulni. Szipogtam, és azon gondolkoztam, hogyan bizonyíthatnám be. Aztán arra kaptam fel a fejem, hogy Castiel kuncog, én meg értetlenül meredtem rá. Felsóhajtott, ajkát féloldalas mosolyra húzta, aztán felállt. S mielőtt még bármit is mondhattam vagy kérdezhettem volna, elém lépett, elkapta két oldalt az arcom, és ajkait az enyémre tapasztotta. Meglepettségtől hirtelen azt se tudtam, hogy reagáljak, de viszont a remegésem alábbhagyott, vele együtt a bizonytalanság is. Tudtam, hogy szeret, és valahogy az életkedvem is visszatért.

Mielőtt észbe kaphattam, és visszacsókolhattam volna, a homlokát az enyémnek támasztotta, és úgy nézett.

- Hiszek neked, de beszéljünk máshol - mosolyától nekem is felfelé görbült a szám.

Míg a buszmegállóban álldogáltunk, az orromat fújtam ki. Szerencsére volt a zsebembe zsepi, és nem kellett az agyamba szívnom a taknyomat. A szívemről viszont hatalmas kő esett le, és sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Az elhasznált zsebkendőt az egy méterre lévő kukába hajítottam, azután pedig felpillantottam Castielre, miközben a hajamba kapott a szél. Kezeimmel kisöpörtem az arcomból az elkószált tincseket, eközben Castiel engem bámult. Úgy tűnt, ő is megnyugodott. Bár van még mit megbeszélnünk, és kicsit tartok tőle, de minden rendbe fog jönni.

- Itt a busz - jelentette ki nekem, mire elfordultam tőle, hogy megpillantsam az ide tartó járművet. Castiel elkapta az egyik kezemet, levette a fejemről, ujjaim köré fonta a sajátját, közben a hajam újból az arcomba kapott. Castiel felnevetett, és összekócolta a hajamat.

- Nee - nevettem fel, és miután megállt a busz, az ajtóit pedig kinyitotta. Castiel húzott magával, míg én közben a szabad kezemmel hátrafésültem a kócos hajamat.

Hátra ültünk, én voltam belül.

- Hol a gyűrűm? - kérdezte játékosan az ujjaimat nézve, s mivel nem volt ott, tettetett sértődött fejjel meredt rám. Addig sikerült is neki, míg vissza nem vágtam.

- Hol a te gyűrűd? - kinyújtottam rá a nyelvem, és láttam a tekintetében, hogy legszívesebben elkapta volna a nyelvem. Elmosolyodott, és a pólója alól kihúzott egy láncot, amelyen a tőle kapott gyűrű párja lógott.

Nem is tudom, hogy magyarázhatnám el, mit éreztem ekkor. Egyszerűen olyan boldognak éreztem magam, és egy édes mosoly is megjelent az ajkamon. Aztán Castiel lehajolt, ajkai közelítettek az enyémhez, ám amikor összeértek volna, egy kéz állított meg minket úgy, hogy kettőnk közé tette. S ennek a kéznek a tulajdonosa Sophie, Castiel húga volt, aki durcásan pislogott. Castiel is - ahogy én is – felkapta a fejét, és szemei Sophie arcát találták meg. Castiel arcáról simán le tudtam olvasni, hogy megijedt tőle, de mikor tudatosult benne, hogy a húga volt, arcizmai is megenyhültek. El is mosolygott.

- Szia – köszöntem neki kedvesen, és én is rá mosolyogtam, de nem reagált rá semmit.

Castiel

Sophie az ölembe ült, alices ruhát viselt. Szereti az ilyen ruhákat, és általában csak ilyeneket szokott hordani, átlagosat pedig fel sem hajlandó venni. Vagyis ez régen volt, de nem hiszem, hogy változott volna ebben. Átlagosan pedig egy rövid vagy hosszú ujjú pólót és sima nadrágot értem. De nem is baj. Nem is ő lenne, ha úgy öltözködne.

Hosszú egyenes haja pedig lilán virított, ami ki volt engedve.

- Alice, miért zavartad meg a pillanatukat? - kérdezte Lysander, akit eddig észre se vettem, pedig itt állt mellettem. De ahogy látom, Natasha se.

Apropó, Natasha. Rögtön mosolyra húzódik a szám, ha arra a pillanatra gondolok, amikor a kávézóban a kávéját a földhöz csapva kiabálta, hogy szeret. Nem tudom elmondani, mennyire boldoggá tett. Legszívesebben most csak vele akarnék lenni, és csinálni egy s mást a szobámban. S most egyáltalán nem hiányzott Sophie. Igaz, köcsögség ilyenre gondolni, de a francba is, férfi vagyok és szükségleteim vannak.

- Mert Castiel elhanyagolt és közben randizik - válaszolta Lysandernek.

Ez felháborító. Én igenis foglalkozok vele, de van magánéletem.

Akár el is kezdhettem volna tiltakozni, de nem volt kedvem megszólalni. Amúgy sem ért volna semmit, meg nem akartam vele vitatkozni. De amikor pár másodperces csend telepedett ránk, meggondoltam magam.

- Nem hanyagoltalak el - mondtam morcosan.

- Hol is voltam most? - hátra pillantott rám, egyenesen a szemembe nézett, és tekintetén szétáradt a csalódottság, amikor nem válaszoltam. Az a helyzet, hogy tényleg nem tudtam, hol volt, csak annyit, hogy Lysanderrel találkozik. - Ezerszer elmondtam neked - suttogta nekem, és legszívesebben kinyírt volna, legalább is ezt olvastam le róla.

Végül felsóhajtottam. Sophie elfordította rólam a tekintetét, én meg Natashara néztem, és azt tátogtam neki némán, hogy segítsen.

- Ti hova tartotok? - tette fel a kérdést, ami elsőre eszébe jutott.

- A fehér nyulam elkísért egy meghallgatásra, mert valaki megint elfelejtkezett rólam - szúrósan nézett ránk Sophie.

- Olyan ügyes volt, hogy hamarosan színházban láthatjuk az alakítását – megsimizte Lysander a húgom fejét, és büszkén mosolygott rá.

- Ó – nyögtem ki kellemetlenül, ugyanis erről megfeledkeztem. – Bocs – motyogtam, és bűntudatom volt, de egy részem még sem sajnálta, hisz beszéltem Natashaval. Lehet, rossz testvér vagyok, de muszáj volt a barátnőmet látnom, annyira ideges voltam. Éjjel alig tudtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban, és ezerszer megfordult a fejemben, hogy átmászok Natashahoz. De nem tettem, viszont reggel ez az akaraterő elszállt. Sejtettem, hogy valamit elfelejtettem, de nem foglalkoztam vele. Eredetileg – most már emlékszem – az volt a tervem, hogy elkísérem Sophiet, és miután véget ért volna, siettem volna Natashahoz.

Sophie leszállt rólam, és leült az előttünk lévő székre, az ablak mellé. Eközben Lysanderre pillantottam, hogy csináljon már valamit, mert ez eléggé kellemetlen. Persze, sajnáltam, hogy ilyen köcsög voltam a húgommal szemben, de majd bármikor be tudom pótolni.

- Meg se hívlak, mert úgy is elfelejted Natasha miatt – duzzogott tovább, és a szemöldökét összehúzta.

Lysander helyet foglalt mellette, és Sophierra nézett.

- Ne légy ilyen a bátyáddal – mondta neki, de nem reagált rá semmit, csak tovább bambult. Azután pedig a haverom bocsánatkérő szemekkel nézett ránk, de a tekintetét hamar visszaszegezte Sophierra.

- Nem is tudtam erről. Én szívesen megnéznélek – mosolygott Natasha a húgomra, én meg elmosolyogtam. Arról szó sincs, hogy nem akarom látni. Valójában meg szeretném nézni, csak most elbasztam. Natasha szeretett volna még mondani valamit, amikor a húgom éles hanggal megszólalt, és hol rám, hol Natashara, hol pedig Lysanderre pillantott. Szemei könnyesek voltak.

- Nem vagy meghívva. – Ahogy kimondta ezt, mellesleg úgy, mint egy ellenségnek, elfordította róla a tekintetét, és egy pillanatra engem nézett, de az után Lysanderre. Az arcomról pedig lefagyott a mosoly. - Sőt – kezdte, de mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, ám a harag elködösítette a fejét. - Te se, mert biztos hoznád magaddal őket – átmászott Lysanderen, ez után már ránk sem nézett, csak megnyomta a jelzőt. - És nem mondom el, hova megyek, mert úgyse jegyeznéd meg – ellenséges hangnemétől rosszul éreztem magam. De ezt nem Lysandernek mondta, hanem nekem.

Lysander felállna, de Sophie felemelte a kezét, jelezve, hogy most hagyja. A busz megállt a főtéren, és miután kinyíltak az ajtók, a húgom elrohant.

Egy igazi görénynek érzem magam.

- Ezt megcsináltad. – Ezt nekem mondta a haverom, viszont nem tudtam, mit mondhatnék rá. Így inkább csendben maradtam, és sajnáltam ezt a helyzetet. Végül idegesen felsóhajtottam, és utána akartam menni, de nem voltam abban biztos, hogy ez helyes lenne e.

- Utána kéne mennem? – kérdeztem, s a hangomban érezhető volt a lelkifurdalás. Natasha aggódva nézett rám, és tudtam, azt akarta volna, hogy menjek utána, de Lysander előbb válaszolt.

- Nem hiszem. A közelben lakok és mivel van nála kulcs, biztos vagyok benne, hogy oda megy. Majd beszélek vele, de tudod, milyen fontos neki a színészkedés – Lysander úgy nézett rám, mintha bántottam volna.

Hogy fontos e neki? Persze, biztos, de ennek okára sajnos nem emlékszem. Basszus, most ha rákérdeznék, úgy tűnne, mintha én lennék a világon a legrosszabb testvér, de a picsába már.

A busz kerekei megindultak, és már is tovább folytatta meghatározott útját.

- Miért fontos neki? – kérdezte Natasha. Szerencsére ő előbb tette fel a kérdést.

- Amikor kicsiként megnézett egy darabot azóta az a vágya, hogy színész legyen. Mindig erről beszélt – inkább nekem mondta, mint Natashanak, habár őt nézte, és nem engem. - Komolyan elfelejtetted? – a tekintete most már rajtam volt. – Igaz, olyan, mintha a húgom lenne, de Castiel, ő a te testvéred. – Hangjában hallatszott a döbbenet. Istenem, elég legyen már ebből, na.

- Régen volt már - mondtam a legegyértelműbb választ.

- Amandával az általános iskolában mikor is mentél el egy bálra? – kérdezte Lys.

- November 15-én – válaszoltam azonnal, de leesett, hogy egy szívatós kérdés volt. Legszívesebben bevernék neki egyet, amiért a barátnőm előtt kérdezett ilyet. Meg hogy emlékezhetek erre, miközben a saját húgomat elfelejtem. Natashara pedig nézni se mertem, kitudja, milyen képet vághat most. Úgy érzem, egyre idegesebb leszek. Faszomat, most ezt is beszélhetjük meg, pedig ehhez egyáltalán nincs kedvem. - Arra utalsz, hogy rossz testvér vagyok? – vontam kérdőre Lysandert, de tudtam a válaszát. - Inkább ne válaszolj – mondtam, mielőtt bármit is mondhatott volna. - Én csak nem tudok a nap huszonnégy órájában vele foglalkozni. Jelenleg fontosabb dolgom is volt. – Ahogy ezt kimondtam, egy igazi seggfejnek éreztem magam.

- Nem kell miattam elhanyagolnod a húgodat – mondja Natasha rám nézve. Valószínűleg bűntudata van, mint nekem.

- Nem tehetsz róla – nézett rá Lysander. - Amióta barátságon kívül mást is lát a nőkben, azóta ilyen vele.

Kikérem magamnak! Ez nem igaz… Na jó, lehet még is… De mindenki követ el hibákat.

- Milyen vagyok? – kezdtem egyre nehezebben elviselni Lysander, noha tudtam, hogy igaza van.

- Ez költői kérdés akart lenni ugye? – nézett rám, és a kezeit összefonta maga előtt.

- Lehet régen nem foglalkoztam vele eleget, de ne csak én legyek már a hibás.

Lysander megforgatta a szemeit, aztán felállt, majd megveregette a vállam.

- Legalább fogadd el a nyilvánvalót. Sziasztok – leszállt, miután a busz kinyitotta az ajtókat.

Idegesen a hajamba túrtam, és sóhajtottam. Majd óvatosan Natashara pillantottam, aki az ablakon nézett ki. Valahogy megérezte, hogy figyelem, ezért felém is fordította a fejét.

- Mit gondolsz? – kérdeztem, és vártam a legrosszabbat, ám ő elmosolygott.

- Sajnálom Sophiet – ajkába harapott. Aztán felsóhajtott és megfogta a kezemet, és újra egy mosoly jelent meg az arcán. – Akár meg is lephetnénk valamivel. Biztosan örülne neki.

- Ez jó ötlet, köszi. – Nekem is mosolyra húzódott a szám, aztán elnéztem mellette, ki az ablakon, és láttam, le kell szállnunk.

Végre otthon, azt hittem sosem érünk haza. Lerúgtam magamról a cipőmet, meg a kabátomat is elhajítottam valamerre. Natasha csak ciccegett és a fejét rázta, én meg visszafojtottam a nevetést. Ha tudta volna, mennyire aranyos.

Miután levette a cipőjét, nem bírtam tovább, és elkaptam a csuklóját és magamhoz rántottam, aki a mellkasomnak ütközött. Szorosan magamhoz öleltem, beszippantottam édes illatát. Úgy éreztem, semmi se tudta volna lemosni rólam ezt a mosolyt. A történtek ellenére kibaszottul boldog voltam.

Natasha viszonozta az ölelést, és elmondta, mennyire hiányzott ez neki. Aztán elengedett volna, ha nem kapom el két oldalt az arcát és csókolom meg. Alsó ajkán végig húztam a nyelvem, ő széjjelebb nyitotta. Éreztem, beleremeg, ahogy érzékien felfalom. A falnak döntöttem, elkaptam két oldalt a combját és felkaptam. Ő a nyakam köré fonta karjait, és azt a pár centi távolságot is eltüntettük, ahogy egymáshoz simultunk. Amint a nyelvem érintette az övét, tudtam, hogy már nem fogom tudni visszafogni magam, de nem is akartam. Nyelvünk táncot jártak, éreztem, hogy oda lent is életre kel a dákom.

Letettem a kanapéra, és fölé tornyosultam. Csókot leheltem az arcára, és haladtam lefelé, a nyakáig, ahol elidőztem egy picit. Kiszívtam a nyakát, ezzel is magamhoz láncolva. Közben az egyik mellét a tenyerembe fogtam, ami tökéletesen beleillett. Natasha nyöszörgött, s ettől csak még jobban feltüzelt.

- Castiel – szólalt meg, de én a számmal befogtam az övét.

Az egyik kezemmel elkezdtem felfelé húzni a pólóját, míg a másikkal megtartottam a súlyomat, de a száját továbbra is faltam. Aztán a keze megállított, én meg a homlokára fektettem az enyémet, és a szemébe néztem. Nem akartam, hogy azt kérje, hagyjam abba. Akartam őt, mindenét, testét és lelkét egyaránt.

- Nem akarom, hogy Sophie véletlen hazajöjjön, és így lásson minket – mondta, én meg elvigyorogtam. Nem azt mondta, hogy nem akarja, szóval.

Leszálltam róla, és mielőtt még bármit is reagálhatott volna, a térdhajlatánál és a hátánál fogva felkaptam, és a lépcsőn felsiettem, be a szobámba, ahol letettem az ágyamra. Újra megcsókoltam, miközben lehámoztam róla a kabátját, azt pedig elhajítottam az egyik sarokba. Majd picit eltolt magától, de csak annyira, hogy szóhoz jusson.

- Nem tudom, hogy ez… - nem hagytam, hogy végig mondja. Látszott rajta, hogy próbálja visszafogni magát, de óóóóó, hogy én ezt biztos, hogy nem hagyom.

Benyúlva a pólójába, könnyedén kicsatoltam a melltartóját, a felsőjétől is hamar megszabadultam.

Végre felszabadultam ettől a csodálatos szeretkezéstől. Vigyorral az arcomon feküdtem Natasha mellett, aki a karomat használta párnának. Ő már aludt. Nem is csodálom, olyan menetet nyomtunk le.

53. rész

Ta-daammmmmm!~ ˘u˘

Hirtelen kedvet kaptam az íráshoz, na meg ehhez a sztorihoz ihletet. Nem ígérem azt, hogy akkor mostantól lesznek részek, de lehet igyekezni fogok a szabad időmben. Na meg abban sem vagyok biztos, hogy érdekel e még valakit. De nem akarom húzni az időt, nyugodtan tehettek fel kérdéseket kommentben. :3

Ha bármi hibát észleltek, nyugodtan szóljatok. Csak gyorsan átfutottam az előző részeket, mielőtt írni kezdtem. Remélem tetszeni fog ez a rövidke rész, jó olvasást! C:

Natasha

Annyira pocsékul éreztem magam, miután elköszöntem Viktortól. Jó, előtte se voltam olyan jól, de most, hogy beszálltam Darell kocsijába, hát elkapott a hányinger. Nem hiszem, hogy ő maga lenne az oka, hanem inkább amiatt, hogy Castiel még nem tud róla. Istenem, el kéne neki mondani, de annyira gyáva vagyok.

Bekapcsoltam a biztonsági övet, így tett Darell is, majd elfordította a kulcsot, a motor azonnal felbőgött. Kitolatott egy parkolóból, és rögtön hazafelé vette az irány. Végig csendesen vezetett, én sem szólaltam meg. Csak meredtem ki az ablakon, ahogy elhaladunk egy-egy autó mellett, vagy azok előznek meg minket. Úgy gondolom, arcom semleges volt, ám valamit Darell még is észrevett, ezért rákérdezett.

- Jól vagy? – hangjában érződött az aggodalom és a fáradtság. Na meg a kíváncsiság, és biztos voltam benne, hogy rá fog kérdezni. Hogy mire? Viktorra.

Hümmögtem egy igen félét, ám Darell csak akkor szólalt meg újra, amikor leparkolt a ház előtt.

- Az a fiú… - hirtelen elnémult, gondolom meggondolta magát.

Persze, hogy lesett minket. Még is melyik fiú ülne a seggén a kocsiban, miközben a kedvelt nőszemély egy másik fiúval beszélget. Méghozzá, ha az a fiú alapból nem normális, és hajlamos az erőszakra. Na mindegy. Viszont nem hagytam, hogy azon eméssze magát, hogy akkor még is milyen beszélgetés zajlott le.

- Nem történt semmi. Csak egy búcsú tali volt – hangom kedvesen hangzott, reménykedtem is, hogy sikerül így megszólalnom.

- Értem – megkönnyebbült sóhaj tört fel a torkából, halványan el is mosolyodtam.

Amikor beléptem a házba, az otthonomba, már is könnyebben lélegeztem, és úgy éreztem, hogy a kedvem is javult. Meg eszembe jutott az alvás. Aludhatnék még egy kicsit, mielőtt találkozom Castiellel, hogy ne úgy lásson, ahogy kinézek. Jó, annyira szörnyen nem festhetek, de azért egy kis pihi nem árthat.

Levettem a cipőmet meg a kabátomat, és mielőtt felmentem volna a szobámban, Darell felé fordultam. Ő még mindig fel volt öltözve, engem nézett.

- Le kéne pihenned – aggódtam érte.

Még is hogy ne aggódtam volna érte, hisz régen kedveltem, most is, csak nem úgy. Komolyan, el akarok szabadulni a problémáim elől. Hagy meneküljek el, csak egy kicsit, pár napot. Úgy érzem, kimerültem.

- De te biztos jól vagy? – tette fel a kérdést, mire magamra erőltettem egy mosolyt és bólintottam.

- Már jobban vagyok. De tényleg.

Az ágyamban feküdtem, amikor a telefonom rezegni kezdett mellettem. Oldalamon feküdtem, befelé fordulva a fal felé. Castiel hívott, és kettős érzés volt bennem. Fel akartam venni, beszélni akartam vele, csak féltem, hogy megharagszik, amiért nem mondtam el előbb. Meg hiányzott Castiel. A karjai között akartam pihenni. Érezni akartam a teste melegét mellettem, ahogy a karjai közé zár, és apró csókokat hagy a homlokomon, hajamon. Rettentően rossz érzés volt, hogy nem volt itt, ez annyira kínzott.

Végül a bátorság győzött, fogadtam a hívását, fülemhez szorítottam a telót. Ahogy a hangját meghallottam, elkezdtem remegni. Remegett mindenem, a karom, a lábam. A szívverésem felgyorsult, a pulzusom is a magasba szökött.

Castiel hangja furcsa volt. Vagyis… Olyan mérges meg aggódó. Nem tudom, kicsit zavarodott vagyok, főleg, hogy mindjárt kiesik a szívem a helyéről.

Rákérdezett arra, hogyan érzem magam meg ilyenek. Most akart velem találkozni, és éreztem, hogy valami nem stimmel. Eszembe jutott olyan, hogy mi van, ha mástól tudta meg. Vagy még rosszabb. Maga Darelltől tudta meg. Nem, akkor Darell elmondta volna. De azt mondta Cast, hogy valamit mondania kell. Egy csepp boldogságot nem véltem felfedezni a hangjában. Basszus, lehet csak nem vettem észre, mert már izzadok az idegességtől?

- Nekem is mondanom kell valamit – mondtam, miközben felültem, és hátra fésültem a fekete hajamat az ujjaimmal. Istenem, de hiányzik a vörös szín.

Visszakaptam magamra a cipőmet és a fekete kabátomat, Darellel pedig nem foglalkoztam, biztosan elaludt már. Az ajtóban lestem, mikor jön már Castiel. Nem kellett olyan sokat várnom. De amikor a tekintetünk összekapcsolódott, elkapott a pánik, hogy el kell mondanom neki. Nem tudom, miért reagálok így, nem direkt csinálom. Szaporábban lélegeztem, a sírás kerülgetett, de voltam még olyan erős, hogy egy könnycseppet se ejtsek el.

Kiléptem a hideg levegőre, becsuktam magam mögött az ajtót és a pár méterre lévő Castiel felé siettem. Amikor elé álltam, jobban megnéztem az arcát. Látszott rajta, hogy keveset aludt, de egy jó erős kávé gondolom segített rajta. Zsebre dugott kezekkel bámult, miközben a szél belekapott kócos vörös tincseibe.

Igyekeztem nyugodtnak mutatni magam, és amikor éppen nem engem nézett, elkomorult a tekintetem, és némán sóhajtottam. De amikor a szeme megtalált, próbáltam úgy mutatni magam, mint akinek kutya baja.

Egy kávézóban leültünk az egyik sarokba egy ablak mellé. Rendeltünk kávét, és míg ki nem hozták, gondolkodtam, hogyan kezdhetnék neki.

Eljött az a pillanat, amikor vagy tönkremegy az életem (jó, lehet ez túlzás, de na), vagy pedig minden megoldódik. Vagy nem tudom. Bizonytalan vagyok.

Miután a két kávét kihozták, én a poharamban lévő folyadékot néztem. Castiel meg sem szólalt, mintha várt volna valamire. Van egy olyan érzésem, hogy tudja.

- Figyi Castiel – kezdtem. Szemeimet rá szegeztem, s nyeltem egy nagyot. – Sajnálom, hogy nem mondtam el, de… - megakadt bennem a szó. Legurult a szemem Castielről, és a homlokomat ráncoltam.

De mi ez már? Mintha azt próbálnám bevallani neki, hogy megcsaltam, de ilyenről szó sincs. Azt se akarom, hogy hirtelen ilyenen kezdjen el gondolkozni, úgyhogy gyorsan ki kell böknöm a mondandóm.

- Darell, mi? – tette fel a kérdést úgy, mint aki tisztában van egy s mással. Felsóhajtott. – Tudom.

Szemeim kitágultak, de nem néztem rá, hanem csak a kávémat bámultam.

- A bátyád elmesélte – felelte a fejemben lévő kérdésre.

- Az régen volt. Amikor újra találkoztunk, azt se tudtam ki ő. Nem is emlékeztem rá – próbáltam menteni magam. Nem tudom mit mesélt neki Benjamin. – Nem csaltalak meg vele – eszembe jutott, mi van, ha ilyen hazugságokkal tömte tele a fejét. A bátyám annyira nem kedveli őt, szóval kinézem belőle, hogy képes lenne ilyet tenni. – Esküszöm – hangom már elvékonyodott, és a kitörni készülő sírás már fojtogatta a torkom. Úgy éreztem, hogy fal fehérré válik az arcom, a szívem pedig olyan sebesen vágtatott, hogy nem voltam biztos abban, hogy meg tudok e szólalni.

- Nézz rám – Castiel kedves hangja pici reményt adott. Ezért óvatosan a szemeibe néztem. – Csak arról mesélj, miért nem utasítottad el őt? Meg mi ez a dolog, hogy jegyesek vagytok? – éreztem, hogy dühös.

- Nem vagyunk jegyesek. Az régen volt, egyáltalán nem számít. Első kérdésedre válaszolva pedig… - ismét nyeltem egyet. – Bűntudatom van – mellkasomra helyeztem az egyik tenyerem. – Iszonyatosan mar a bűntudat. Annyira fáj a szívem, hogy valakit bántanom kell. Csak gondolj bele… Évekig abban a tudatban élt, hogy velem fogja leélni az életét. Ő várt rám, de én nem, teljesen elfelejtettem. Összetörni a szívét valakinek egyáltalán nem mulatságos dolog.

Persze mindenkinek más ez. Valakinek könnyen megy, valakinek nem. Nekem iszonyat nehéz, de nem menekülhetek el.

- Engem az nem érdekel, hogy érzi magát – éles hangja fájt a szívemnek. Nem várom el azt, hogy átérezze Darell helyzetét, de akkor is el kellett mondanom. – Akkor mi lesz? Vele akarod leélni az életedet? – kérdése hallatán elakadt a levegőm. Azonnal tiltakozni kezdtem.

- Dehogy is – szemeim könnyesek voltak már, de igyekeztem kipislogni. – Én nem úgy szeretem, ahogy téged.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, kiabálni kezdtem, akármennyire is fájt a torkom.

- Téged szeretlek Castiel! Hogy kérdezhetsz ilyet? Szerinted képes lennélek csak úgy eldobni téged ennyi idő után? Van fogalmad arról, mennyire boldog vagyok veled? – könnyeim potyogtak, és magasról leszartam a körülöttem lévő embereket, akik már minket bámultak kíváncsi tekintettel. – Követtem el hibákat, és te is. De az sosem jutott eszembe, hogy kételkednék az irántad érzett szeretetemről. Bántottuk egymást, de túléltük – zokogtam.

Elviselhetetlenül fáj. S annyira gyorsan vettem a levegőt meg annyira nem gondolkodtam, hogy fogtam a kávés poharamat és a földre vágtam.

- MONDOM, HOGY TÉGED SZERETLEK. MIÉRT NEM ÉRTED MEG?! MIT TEGYEK, HOGY MEGÉRTSD?!

Úgy éreztem, nem kapok levegőt, és jelen pillanatban nem tudtam megbánni azt, ahogy kikeltem magamból. Talán még Castiel is meglepődött, ahogy viselkedtem.