38. rész: Elcsesztük

Viktor szemszögéből:

Add fel az életed. Te csak egy szánalmas senki vagy. Sose fogsz tudni megváltozni. A nyomorodban fogsz fetrengeni, mint egy tehetetlen hagyna, ami képtelen kijutni egy kis vízcseppből. Szorítsd szívedhez a pisztolyodat és megszűnsz létezni. Senkinek sem fogsz hiányozni. Tűnj el, nem kellesz! Takarodj!

- Nem…

Ne ellenkezz!

- Mi a fene…

Mocskos ember, ki változni sem tud. Ilyen ide nem kell.

- Elég…

Nem kellesz te senkinek sem. Dögölj meg!

A fülemhez szorítottam a két tenyeremet, a szemeimet erősen lehunytam. A levegőt szaggatottan szívtam be, aztán nyeltem egy nagyot. A tudatalattim teljesen romokban hevert. Próbáltam másra gondolni, olyanra, amit szeretek csinálni. Például cigizni, vagy futni, amikor a friss szellő az arcodba vág. Istenem… a szívem oly erősen dobog. Egy, kettő, három, négy, öt… száz. Nyugalom. Ne gondolkozz.

Natasha szemszögéből:

Az elmúlt pár napban csak otthon voltam, vagy a Vöröskénél. Védelmezett és aggódott értem. Olyan aranyos volt, főleg akkor, amikor nem az volt, amit ő akart. Akkor olyan édesen duzzogott, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül.

Volt egy koncert tegnap előtt. Nem akart elengedni oda, félt, hogy bármi bajom esik, és hogy Viktor felbukkan e. De viszont nagyon el szerettem volna menni és a színpadon látni élőben. Végül elengedett, de csak úgy, ha az ő, vagy Lysander közelében maradok. Ez úgy lett megoldva, hogy felültettek maguk mellé a színpadra. Nem volt olyan nagyon sok ember, mint egy nagy sztárnál, viszont hangulatos volt. Nagyon boldog voltam.

 Lysander talált egy új dobost a csapatukba, eléggé félénknek látszott. Biztos az volt neki az első fellépése.

Végül eljött a szilveszter. Mindent a fehér hó lepett be, amitől az égőkkel együtt gyönyörű volt a táj. Meglepett a nagy hó, de így még jobb érzés volt itthon lenni a barátaimmal. Végül úgy alakult, hogy csak négyen lettünk. Én, Castiel, Lysander és Kentin. A többiek sajnos nem értek rá. Sokat nevettünk, játszottunk, ittunk és ettünk.

A nappaliban üldögéltünk, amikor hirtelen a földről felpattant Kentin.

- Játszunk valamit – kiáltott fel Kentin.

- Mit? – kérdeztem.

- Vetkőzős pókert – nevetett fel.

A Vöröske szúrós szemekkel pillantott Kentinre, mire ő kínosan elvigyorodott.

- Játszunk kérdezz-feleleket – szólalt meg Lysander.

- Kezdem én – Vöröske vigyorog. Rám néz. – Natasha, szűz vagy még?

MI VAN?! Az arcom lángol. Hogy képes ilyet kérdezni, amikor tudja a választ? Grrr… Visszakapod.

Ő elkezd nevetni hangosan, amitől muszáj vigyorognom. Lysander is mosolyog, Kentin meg értetlenül néz. Aztán épp nyitná a száját, hogy feltegyen egy másik kérdést, amikor váratlanul felmordult valamelyik fiúnak a gyomra.

- Nem én voltam! – vág komoly képet Kentin.

- Tudjuk… - nevet Lysander. – Én is megéheztem. Kéne valamit enni.

- Ja, kéne – állt fel Castiel -, go konyha. – A fiúkra nézett, intett nekik, hogy menjenek vele. Indultak is. Nem sokkal később vissza is jöttek üres kézzel.

- Nincs semmi – mondja Kentin.

Tehát akkor felöltöztünk és indultunk is…

Kint sétálgattunk a kezünkben chipsekkel, az egyik fiúnál meg volt kóla. Indultunk vissza hozzám, ám történt valami. Valami olyan, ami megváltoztathatja az életemet.

Natasha szemszögéből:

Már lement a nap és sötétség lepte el a világot. A világomat. Úgy érzem örökre. Az én egyetlen biztonsági zónámat. Tehetetlen vagyok és gyenge.

Gyenge lágy szellő csapja meg az arcom, ajtónyitódást hallok. Tehát most már nem vagyok egyedül. Ő is itt van. Az az ember, aki ezt tette velem. Az, aki ide ráncigált és nem kímélve bántott. Nem emlékszem mi történt az előtt, hogy elraboltak. Hiába próbálok visszaemlékezni, csak hatalmas nagy űr keletkezett a szívemben és semmi se tudja kitölteni e fájdalmas valóságot.

Az egyetlen reményem, az egyetlen emlékem, ami éltet az Castiel. Az az ember, aki teljes szívéből szeret engem, aki védelmezett, aki mindent megtenne értem. Összeszorul a szívem, ha rá gondolok, hogy most mennyire szenvedhet. Eltűntem és talán az is lehet, hogy többért nem lát engem. Talán az is lehet, hogy nem is élem túl… legyen bármi, én élve vagy halva, de akkor is kijutok innen. Majd… valahogy… fogalmam sincs hogyan. De élni akarok.

Napok teltek el úgy, hogy nem ittam és nem ettem. Nem aludtam, és nem voltam még ennyire fáradt soha. Bevallom, néha azt gondolom, hogy bár meghalnék, de aztán eszembe jut a Vöröske. Nem halhatok meg.

Ez szilveszterkor történt. Elmesélem.

A fiúk elmentek a konyhába, hogy hozzanak valami italt, meg gondolom valami rágcsálni valót. Én addig a telefonomon kerestem valami zenét. Amikor visszajöttek, mondták, hogy nincs semmi finomság, úgy hogy felvettük a kabátunkat, cipőnket és indultunk is egy éjjel-nappali kisboltba, ami még ilyenkor is nyitva volt. Amikor indultunk vissza én boldogan előresiettem, hogy kinyissam az ajtót, ám valaki leütött és minden elsötétült előttem. Annyit hallottam, hogy Castiel a nevemet kiabálja félelemmel teli hangon.

Figyelmetlenek voltunk.

Elvesztem.

Nem tudom meddig bírom.

- Nahát, felébredt a kisasszonyka – szólalt meg egy vékony hang. Ez a hang olyan ismerős, csak nem tudom hol hallottam már. Azt se tudom, mit akar tőlem, de semmi jót. Abban biztos vagyok, hogy nem egyedül van.

Szóval nem szólaltam meg – be van kötve a szám, a szemem is -, és nem adtam ki semmilyen hangot. Csak némán üldögéltem és az erős kötéstől fájlaltam a testrészeimet.

- Már kettő napja, hogy itt vagy és még nem kaptál erre semmilyen magyarázatot, hogy miért hozattalak ide. Elmondjam, vagy ne? Szeretnéd e tudni, vagy sem? – szünet. – Miért nem válaszolsz?

És te egy s*ggfej r*banc vagy, vagy csak szimplán hülye vagy? De megverném, ha tehetném.

- Na jó, elmondom. Nagyon dühít, hogy együtt vagy az én Castielemmel. – Hangja durva, lenéző, mélyebb. – Sok minden történt köztünk, visszajött volna hozzám és boldog lehettem volna, de erre jössz te és elveszed tőlem az egyetlen boldogságomat. Ő az én tulajdonom, r*banc! - Az utolsó mondatot ordibálta.

Erre hirtelen belerúg a szék lábába, amitől ráharaptam a nyelvemre ijedtségemben.

Ő Castiel exe? Jézusom, kivel töltötte el a napjait a múltban. Komolyan, sajnálom Castielt. Legszívesebben megmondanám a magamét ennek a csajnak, csak jelenleg be van kötve a szám. Még akkor is, ha megütne, vagy akármi. Nem bánnám meg, és akár meg is halnék, de akkor se mondanám azt ki, hogy elhagyom a Vöröskét. Történjen bármi, örökké szeretni fogom és örökkön örökké vele akarok lenni, mert ő az én igazi nagy Ő-m.

37. rész: Borzongás III.

Natasha szemszögéből:

Viktor a két kezét a fejem mellé helyezte, elállva a kiutat. A falhoz nyomott, alig bírtam levegőt venni, olyan közel volt a feje az enyémhez. Csak pár centi választott el minket egymástól. A mellkasára helyeztem a két tenyerem, hogy ellökjem magamtól. Túl erős… Belemarkolt a hajamba és hátrahúzta, hogy a szemébe nézzek. Szaporábban lélegzett, közben lehunyta a szemét. Amikor újra rám pillantott, a szeme könnyes volt, és a homlokát ráncolta. A szorítása enyhült, végül elengedett, és hátrált egy lépést.

- Sajnálom - szólalt meg rekedt hangon. Elfordult tőlem és megint becsukta a szemét. A két kezével belemarkolt a hajába. - Sajnálom - ismételte meg kicsit hangosabban.

Láttam rajta, hogy próbálta visszafogni magát, ami picit megnyugtató volt. Küzdött saját maga ellen. Ma azt figyeltem meg, hogy tényleg megpróbálta jóvátenni a múltat, de nem igazán tudtam elhinni. De ahogy most nézem, már elhiszem. Remélem, nem tévedek.

Nyelek egy nagyot, aztán megköszörülöm a torkom.

- Ööö... Miért vagy ilyen... gonosz? Történt valami régen veled?

Hirtelen lefagyott. A kikerekedett szemeit azonnal kinyitotta, az ajkait résnyire voltak egymástól és szaggatottan vette a levegőt. A kezei remegtek, én meg már annyira nem rettegtem, mint egy perccel ezelőtt. Persze féltem, hogy mérgében rám ugrik, de megenyhültem. Leejtette a tekintetét a szürke padlóra, a mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt. Csak némán állt, én meg vártam.

- V-Viktor… - nyögtem ki. Nem igazán tudtam mit mondani, csak haza akartam menni. – Én most elmegyek – mondtam, aztán elsétáltam mellette. Csak pár métert mehettem, amikor hirtelen hátulról átölelt és már zokogott. Az állát a vállamra fektette, én meg mozdulatlan maradtam.

- Én… - suttogta kétségbeesve. Csak sírt és sírt. Eltelhetett pár perc, mire újra megszólalt.– Meg akarok változni – erősebben kezdett szorítani, de nem fájt. – Te megváltoztattál és most nem tudok uralkodni az érzéseimen. Az a kevés fájdalmas múltunk.. r*hadtul nem úgy kellett volna.. Én.. – kereste a szavakat, de nem igazán tudott megszólalni. Nem tudtam mit csináljak. Az egyik felem beszélni akart vele, de a másik el akart rohanni tőle.

Csak pár perc telhetett el, amikor Viktor elengedett és elment. Nem szólalt meg, rám se nézett, csak elsétált mellettem. Megkönnyebbülve felsóhajtottam, de az egyik felem sajnálta.

Hazarohantam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Féltem, hogy meggondolja magát. Még a szatyromat is elhagytam valahol, de arról teljesen megfeledkeztem. Ahogy berontottam a házamba, bezártam, majd neki dőltem az ajtónak. Mélyeket lélegeztem, miközben a pulzusom gyors volt. Lecsúsztam a fenekemre és a térdemre hajtottam a fejem. A kezeimmel átöleltem magam és próbáltam megnyugodni.

Mennyi idő telhetett el?

Felemeltem a fejem és a szememből kipislogtam egy könnycseppet. Lehúztam a lábaimról a csizmámat, azután feltápászkodtam és elindultam a szobámba. Szerintem még mindig nincs itthon senki, mert olyan csend van. Letettem a fejem a puha párnámra és lehunytam a szemem. Az akaratom ellenére elnyomott a tudatlanság. Álomba merültem.

Csak fel akartam frissülni, hogy úgy menjek át Castielhez, hogy látszódjon rajtam, jól vagyok, és nem pedig úgy, mint akinek halálfélelme van.

Amikor ébredezni kezdtem, akkor még a tudatom olyan ködös volt. Legszívesebben aludtam volna még, abban a pillanatban semmire sem emlékeztem a mai és az elmúlt napokból. Jó volt a pillanatnyi tudatlanság. De aztán egy furcsa hangra lettem figyelmes, amikor ténylegesen felébredtem. De nem foglalkoztam vele, mert azt hittem, hogy rosszul hallottam. Következő pillanatban már nem is emlékeztem arra a zajra, azt se fogtam fel honnan jött. Nem zavart.

Körbenéztem a szobámban. Már sötét volt, csak a holdfény világított be az ablakomon, amely annyi fényt festett a padlóra, hogy elláttam a szobám másik végébe. Egyedül voltam.

Ismét meghallottam egy fura zajt, és mint ha valaki beszélne. Elképzelésem sem volt, hogy ki lehetett. Teljesen egyedül voltam a házban, vagyis csak ezt hittem. Aztán eszembe jutott, hogy biztos Benjamin, vagy az apám az. Lerántottam magamról a takarót és a letettem a lábaimat a parkettára. Mozdulatlan lettem és hallgatóztam, hogy értsek is valamit. De a hang olyan halk volt, hogy nem tudtam kivenni, hogy mit beszélt ez a valaki. Ekkor kapcsolok, hogy van valaki itt, egy idegen. Nem lehetett valamelyik családtagom, ez ahhoz túl félelmetes. Ha ezt a hangot valamihez kéne hasonlítanom, akkor egy vékony női hang lenne. De még sem az, mert néha túl mélyen hallom. Talán kettő embert hallok. Egy betörő? Kettő? Hallucinálok? Mi ez a kaparászás? Most valami kaparászást hallok. Ez tiszta paranormális. Bevallom, hogy félek a szellemektől és az idegen lényektől. Brr..

Felálltam, és az ajtóhoz osontam és óvatosan kinyitottam. Kikukucskálok, de semmit sem látok, túl sötét van. A hang azonban ugyan olyan halk volt. Nyelek egy nagyot, közben szaggatottan veszem a levegőt. Már remeg mindenem, a kezem, a lábam. Mi van, ha Viktor? Könyörgöm, ne. Mi van, ha megint elment az esze és most engem akar? Ami ma történt… az eléggé hátborzongató volt. Hiszek Viktornak, vagyis azt hiszem, ezt próbálom elhitetni magammal. Kell egy kis idő, hogy felfogjam.

Kint a folyosón megtaláltam a villanykapcsolót és felkapcsoltam. Körbenéztem, sehol senki. Visszamentem a szobámba, és itt is felkapcsoltam a lámpát. Kerestem valami keményet, amivel megvédhetem magam, ha valaki rám támadna. Egy közepes méretű vázát fogtam meg.

Ahogy kiléptem az ajtón, a szívverésem az egekbe szökött. Még csak most fogtam fel, hogy hideg van. Brr.. A következő pillanatban ajtócsapódást hallottam és az a furcsa kaparászás meg elnémult. Lesiettem a földszintre és Benjamint pillantottam meg Castiellel.

- Oh my god! – kiáltja a bátyám, miközben engem néz. Értetlenül nézek vissza rá. – Hogy nézel te ki?

Én? Hogyan?

A Vöröske megállt mellettem és a kezembe lévő vázára nézett rá, amit magamhoz öleltem. Aztán vissza rám.

- Jól vagy? – kérdezi.

Bólintottam. Azután a váza kicsúszott a kezemből, amit sikerült elkapnia Castielnek, mielőtt a földre esett és darabokra tört volna. Ekkor már Benjamin is mellettem volt és a homlokomra tette a tenyerét. Én meg nem értettem semmit sem, csak rosszul éreztem magam. Szédültem és hányingerem volt. De legalább már megnyugodtam. Aztán eszembe jutott, hogy ma alig ettem valamit, a gyomrom is felmordult.

- Éhes vagyok – suttogtam.

- Lázas vagy – mondja idegesen a Vöröske.

Lázas? Tényleg? Pedig eléggé tudatomnál vagyok.. izé.. Eddig igazából észre se vettem, hogy rosszul vagyok, csak a hangra figyeltem teljes erőmmel. Abból semmit sem értettem. Istenem, de örülök, hogy vége. Féltem. Lehet hallucináltam?