37. rész: Borzongás III.

Natasha szemszögéből:

Viktor a két kezét a fejem mellé helyezte, elállva a kiutat. A falhoz nyomott, alig bírtam levegőt venni, olyan közel volt a feje az enyémhez. Csak pár centi választott el minket egymástól. A mellkasára helyeztem a két tenyerem, hogy ellökjem magamtól. Túl erős… Belemarkolt a hajamba és hátrahúzta, hogy a szemébe nézzek. Szaporábban lélegzett, közben lehunyta a szemét. Amikor újra rám pillantott, a szeme könnyes volt, és a homlokát ráncolta. A szorítása enyhült, végül elengedett, és hátrált egy lépést.

- Sajnálom - szólalt meg rekedt hangon. Elfordult tőlem és megint becsukta a szemét. A két kezével belemarkolt a hajába. - Sajnálom - ismételte meg kicsit hangosabban.

Láttam rajta, hogy próbálta visszafogni magát, ami picit megnyugtató volt. Küzdött saját maga ellen. Ma azt figyeltem meg, hogy tényleg megpróbálta jóvátenni a múltat, de nem igazán tudtam elhinni. De ahogy most nézem, már elhiszem. Remélem, nem tévedek.

Nyelek egy nagyot, aztán megköszörülöm a torkom.

- Ööö... Miért vagy ilyen... gonosz? Történt valami régen veled?

Hirtelen lefagyott. A kikerekedett szemeit azonnal kinyitotta, az ajkait résnyire voltak egymástól és szaggatottan vette a levegőt. A kezei remegtek, én meg már annyira nem rettegtem, mint egy perccel ezelőtt. Persze féltem, hogy mérgében rám ugrik, de megenyhültem. Leejtette a tekintetét a szürke padlóra, a mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt. Csak némán állt, én meg vártam.

- V-Viktor… - nyögtem ki. Nem igazán tudtam mit mondani, csak haza akartam menni. – Én most elmegyek – mondtam, aztán elsétáltam mellette. Csak pár métert mehettem, amikor hirtelen hátulról átölelt és már zokogott. Az állát a vállamra fektette, én meg mozdulatlan maradtam.

- Én… - suttogta kétségbeesve. Csak sírt és sírt. Eltelhetett pár perc, mire újra megszólalt.– Meg akarok változni – erősebben kezdett szorítani, de nem fájt. – Te megváltoztattál és most nem tudok uralkodni az érzéseimen. Az a kevés fájdalmas múltunk.. r*hadtul nem úgy kellett volna.. Én.. – kereste a szavakat, de nem igazán tudott megszólalni. Nem tudtam mit csináljak. Az egyik felem beszélni akart vele, de a másik el akart rohanni tőle.

Csak pár perc telhetett el, amikor Viktor elengedett és elment. Nem szólalt meg, rám se nézett, csak elsétált mellettem. Megkönnyebbülve felsóhajtottam, de az egyik felem sajnálta.

Hazarohantam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Féltem, hogy meggondolja magát. Még a szatyromat is elhagytam valahol, de arról teljesen megfeledkeztem. Ahogy berontottam a házamba, bezártam, majd neki dőltem az ajtónak. Mélyeket lélegeztem, miközben a pulzusom gyors volt. Lecsúsztam a fenekemre és a térdemre hajtottam a fejem. A kezeimmel átöleltem magam és próbáltam megnyugodni.

Mennyi idő telhetett el?

Felemeltem a fejem és a szememből kipislogtam egy könnycseppet. Lehúztam a lábaimról a csizmámat, azután feltápászkodtam és elindultam a szobámba. Szerintem még mindig nincs itthon senki, mert olyan csend van. Letettem a fejem a puha párnámra és lehunytam a szemem. Az akaratom ellenére elnyomott a tudatlanság. Álomba merültem.

Csak fel akartam frissülni, hogy úgy menjek át Castielhez, hogy látszódjon rajtam, jól vagyok, és nem pedig úgy, mint akinek halálfélelme van.

Amikor ébredezni kezdtem, akkor még a tudatom olyan ködös volt. Legszívesebben aludtam volna még, abban a pillanatban semmire sem emlékeztem a mai és az elmúlt napokból. Jó volt a pillanatnyi tudatlanság. De aztán egy furcsa hangra lettem figyelmes, amikor ténylegesen felébredtem. De nem foglalkoztam vele, mert azt hittem, hogy rosszul hallottam. Következő pillanatban már nem is emlékeztem arra a zajra, azt se fogtam fel honnan jött. Nem zavart.

Körbenéztem a szobámban. Már sötét volt, csak a holdfény világított be az ablakomon, amely annyi fényt festett a padlóra, hogy elláttam a szobám másik végébe. Egyedül voltam.

Ismét meghallottam egy fura zajt, és mint ha valaki beszélne. Elképzelésem sem volt, hogy ki lehetett. Teljesen egyedül voltam a házban, vagyis csak ezt hittem. Aztán eszembe jutott, hogy biztos Benjamin, vagy az apám az. Lerántottam magamról a takarót és a letettem a lábaimat a parkettára. Mozdulatlan lettem és hallgatóztam, hogy értsek is valamit. De a hang olyan halk volt, hogy nem tudtam kivenni, hogy mit beszélt ez a valaki. Ekkor kapcsolok, hogy van valaki itt, egy idegen. Nem lehetett valamelyik családtagom, ez ahhoz túl félelmetes. Ha ezt a hangot valamihez kéne hasonlítanom, akkor egy vékony női hang lenne. De még sem az, mert néha túl mélyen hallom. Talán kettő embert hallok. Egy betörő? Kettő? Hallucinálok? Mi ez a kaparászás? Most valami kaparászást hallok. Ez tiszta paranormális. Bevallom, hogy félek a szellemektől és az idegen lényektől. Brr..

Felálltam, és az ajtóhoz osontam és óvatosan kinyitottam. Kikukucskálok, de semmit sem látok, túl sötét van. A hang azonban ugyan olyan halk volt. Nyelek egy nagyot, közben szaggatottan veszem a levegőt. Már remeg mindenem, a kezem, a lábam. Mi van, ha Viktor? Könyörgöm, ne. Mi van, ha megint elment az esze és most engem akar? Ami ma történt… az eléggé hátborzongató volt. Hiszek Viktornak, vagyis azt hiszem, ezt próbálom elhitetni magammal. Kell egy kis idő, hogy felfogjam.

Kint a folyosón megtaláltam a villanykapcsolót és felkapcsoltam. Körbenéztem, sehol senki. Visszamentem a szobámba, és itt is felkapcsoltam a lámpát. Kerestem valami keményet, amivel megvédhetem magam, ha valaki rám támadna. Egy közepes méretű vázát fogtam meg.

Ahogy kiléptem az ajtón, a szívverésem az egekbe szökött. Még csak most fogtam fel, hogy hideg van. Brr.. A következő pillanatban ajtócsapódást hallottam és az a furcsa kaparászás meg elnémult. Lesiettem a földszintre és Benjamint pillantottam meg Castiellel.

- Oh my god! – kiáltja a bátyám, miközben engem néz. Értetlenül nézek vissza rá. – Hogy nézel te ki?

Én? Hogyan?

A Vöröske megállt mellettem és a kezembe lévő vázára nézett rá, amit magamhoz öleltem. Aztán vissza rám.

- Jól vagy? – kérdezi.

Bólintottam. Azután a váza kicsúszott a kezemből, amit sikerült elkapnia Castielnek, mielőtt a földre esett és darabokra tört volna. Ekkor már Benjamin is mellettem volt és a homlokomra tette a tenyerét. Én meg nem értettem semmit sem, csak rosszul éreztem magam. Szédültem és hányingerem volt. De legalább már megnyugodtam. Aztán eszembe jutott, hogy ma alig ettem valamit, a gyomrom is felmordult.

- Éhes vagyok – suttogtam.

- Lázas vagy – mondja idegesen a Vöröske.

Lázas? Tényleg? Pedig eléggé tudatomnál vagyok.. izé.. Eddig igazából észre se vettem, hogy rosszul vagyok, csak a hangra figyeltem teljes erőmmel. Abból semmit sem értettem. Istenem, de örülök, hogy vége. Féltem. Lehet hallucináltam?