Viktor
Natasha az a lány, akit azt hiszem szeretek.
Szeretem, mert olyan hatást tudott kiváltani belőlem, amelyre egyetlen nő sem
volt képes. S most éppen itt guggol előttem és az arcomat fürkészi.
Mozdulatlanul ülök, és csak nézem. Semmi sem jut eszembe, mit mondhatnék. Pedig
kéne valamit, hisz én hívtam ide, de a francba is. A vágyam túl erős, hogy
ellenkezni tudjak, és még az alkohol is rásegít.
Lehajtottam a fejem, lehunytam a szemem és mélyen
beszívtam a hideg levegőt. Elképzeltem, ahogy megérint. A gondolattól is megfeszültem.
Közben Natasha beszélt hozzám, de nem fogtam fel a szavai jelentését. De még is
hogyan képes ilyen reakciót kiváltani belőlem. Tulajdonképpen nem is ismerem
igazán, és még is… Ez csak fellángolás. Biztosan csak játékszernek akarom. De
akkor miért hajtogatja folyton a belső énem, hogy ez nem igaz? Én tényleg meg
fogok őrülni. Nem is… Már megőrültem.
Nagyot nyeltem, majd kinyitottam a kiszáradt számat,
de a lélegzetem is elakadt. Felnyitottam a szemeim, és Natashara pillantottam.
Mit mondhatnék? Kösz, hogy eljöttél? Pff, ez szánalmas.
- Jól vagy? – tette fel a kérdést, melyet nem tudom
hanyadszorra kérdezett már. – Hé – megérintette a homlokomat egy pillanatra.
Biztosan azt nézte meg, van e lázam.
Megvontam a vállam.
Szarul érzem magam, de ezt nem akarom mondani. Így
is pocsékul festek ki, nem kell, hogy még ki is mondjam.
Felnéztem az égboltra, és sóhajtottam.
- Tudtad, hogy a csillagok az emberek útját
mutatják? És mikor egyet se lát az ember, akkor döbben rá, hogy elveszett?
- Ezt nem tudtam – mondta.
- Te látod a csillagokat? – kérdeztem, és igyekeztem
elterelni a rossz gondolataimat.
- Nem. És ez azért van, mert már kivilágosodott –
kedves hangja picit jobb kedvre derít.
- De a csillagok akkor is ott vannak, mikor nem
látjuk őket - térdemre hajtottam az állam, lábamat átkaroltam. - A múlt szeret
köcsögösködni az emberekkel.
- Nem kell vele foglalkozni. A jelen a fontos - felállt,
és a kezét nyújtotta nekem, hogy felsegítsen. Mielőtt bármit is reagálhattam
volna, megszólalt. - Beszélgessünk máshol. – Egy halvány mosoly megjelent az
arcán, és elfogadtam a segítségét.
Egy ideig csak sétálgattunk egymás mellett csendben.
Az utca is csendes volt, hisz még korán volt, ilyenkor még alszanak. Nem tudom
pontosan mennyi az idő, de még is mit számít. Amúgy is hétvége van, amúgy sincs
hova mennem.
Egy parkban kötöttünk ki. Natasha leült egy padra,
és a magasban repülő madarakra fordította tekintetét. Nem mosolygott, sápadt
volt. Helyet foglaltam mellette, s ekkor nézett rám.
- Tudod… - kezdte. Keresztbe tette lábát, és a
tenyerét a térdére fektette. Csak egy pillanatra fordította el a fejét tőlem,
mintha keresne valakit a tekintetével. – Ha túl sok fájdalmat tartasz magadban,
egy idő után már nem fogod bírni. Ezért jobb, ha megosztod valakivel a
problémáidat.
Előre dőltem, és a combomnak támasztottam a
könyökömet. Fekete gatyámat néztem, majd lesiklott a szemem a fekete cipőmre.
Teljesen feketébe voltam öltözve. Fekete póló, fekete pulcsi. Mintha gyászolnék
valakit. Ch.
Felsóhajtottam.
Enyhe szél kapott a hajamba, és kirázott a hideg, ha
csak a múltamra gondoltam. Még is kinek mondhatnám el. Natasha meghallgatna? Ha
el is mondanám, nem hinném, hogy olyan csodásan érezném magam.
- Ha bárkinek is mesélnék a rossz dolgaimról, csak
szánalmasnak érezném magam – a hangom rekedt volt.
Ha csak elképzelem, hogy a haverjaim tudnának róla,
úgy érzem, összeroppannék. Bár abban biztos vagyok, hogy sejtenek valamit, de
nem foglalkoznak vele. Sose kérdezték meg őszintén, hogy jól vagyok e.
- Meséltél valaha valakinek róla? – kérdezte, és a
szemeit egy másodpercre se vette le rólam. Láttam rajta, hogy őszintén érdekli,
s ezért úgy éreztem, talán sikerül megosztanom vele ezt-azt.
Megráztam a fejem.
- Nincs értelme – feleltem.
- De van. Lehet, hogy nem fog megoldódni a
problémád, de meg fogsz könnyebbülni.
Megkönnyebbülni… Sosem fogok megkönnyebbülni. Ez a
fájdalom itt lesz bennem, amíg csak élek. Nem olyan dolog, amit csak úgy el
lehet felejteni.
- Még is kinek mondhatnám el – suttogtam. Tudtam,
hogy Natashanak igen, de még is ki akartam ezt mondani.
- Nekem. Én szívesen végig hallgatlak. – Csak három
másodpercig tartott az őszinte mosolya.
Összeszorult a szívem, ezért elfordítottam a fejem,
és a távolban lévő szökőkutat figyeltem. Csak néhány ember volt itt, akik
kutyát sétáltattak, s zenét hallgattak. De volt, aki elkocogott előttünk.
Felnéztem a szürke égre, és a madarakat néztem. Azon gondolkoztam hirtelen,
hogy milyen érzés lehet repülni, a magasban szárnyalni, és ezért irigyeltem a
madarakat. Eltelhetett akár hat-hét perc is, amikor úgy döntöttem, hogy
kinyögök valamit.
A kedvem szar volt, legszívesebben megütöttem volna
magamat, amiért hagyom magam, hogy elmondjam. Összevontam a szemöldökömet, és
az előttünk lévő üres padra meredtem.
- Tudod… - kicsit haboztam. – A családom problémás.
A szüleim eléggé érzékenyek… gyakran dühösek lesznek, főleg miattam. És ettől
dühös leszek… A lényeg, hogy elhagyom a várost.
Öt éves voltam, amikor az apám verni kezdett –
ökölbe szorult mindkét kezem, amikor visszaemlékeztem, hogyan vágódott az ökle a
képembe. S csak azért, mert véletlenül eltörtem az egyik trófeáját, amit
focimeccsen nyerte. Az anyám pedig csak hagyta, a mai napig. Ő csak szavakkal
bánt, de ezek jobban szoktak fájni, mint mikor megütnek.
Semmit sem tehettem, tehetek anélkül, hogy az egyik
belém ne kötne. Muszáj türelmesnek lennem, és elviselnem, hogy egy nap
eltűnhessek onnan. Meggondolatlan dolgot sem akartam tenni… vagyis akartam meg
nem is. Kettős érzés volt bennem, de az egyik felem erősebb volt. Ő küzdeni
akart, s a mai napig küzdök.
Lehunytam a szemem, és ekkor megéreztem az öklömön
Natasha kezét. Azonnal felnyitottam a szemem, és meglepődve néztem rá a lányra.
Natasha bátor lány, nehéz elhinni, hogy szóba áll velem. Hisz meg akartam
erőszakolni, bántani akartam. Biztos vagyok benne, hogy azért fél tőlem, ezért
is próbálom visszafogni magam.
- Miután elhagyod a várost, mihez fogsz kezdeni?
- Egy orvoshoz megyek. Új hely, új lehetőség ugye. De
attól még kísérteni fogsz - szívemhez tettem a kezem – itt.
- Ez jó - az utolsó mondatomat figyelmen kívül
hagyta, és visszahúzta magához a kezét. - Mikor indulsz?
- Az egy nagyon jó kérdés...
- Értem. Ha bármi segítségedre van szükséged,
nyugodtan szólj.
- Kapok búcsúcsókot? – vicceltem.
- Nem, azt nem adhatok.
Sokáig csak abban reménykedtem, hogy magától
megoldódik ez a rossz helyzet. Nem akartam elmesélni, hogy miket szoktak tenni
velem a szüleim. Nem akartam, hogy még jobban sajnáljon.
Nos bár úgy döntöttem, hogy elköltözöm, és új életet
kezdek, azért tartani fogom a kapcsolatot Natashaval. A pénz is összegyűlt
arra, hogy elmehessek máshova, már ki is néztem valamit, de nem tudom, mikor
indulhatnék. Ezen még egyáltalán nem gondolkodtam, hogy melyik napon. Akár
indulhatnék már most, vagy holnap. Kicsit félek az újtól, de egyben izgatott is
vagyok. Rendbe akarom hozni magam testileg és lelkileg. Ki akarok gyógyulni
ebből az őrületből. S ez a hely egyáltalán nem segít.
