Hirtelen kedvet kaptam az íráshoz, na meg ehhez a sztorihoz ihletet. Nem ígérem azt, hogy akkor mostantól lesznek részek, de lehet igyekezni fogok a szabad időmben. Na meg abban sem vagyok biztos, hogy érdekel e még valakit. De nem akarom húzni az időt, nyugodtan tehettek fel kérdéseket kommentben. :3
Ha bármi hibát észleltek, nyugodtan szóljatok. Csak gyorsan átfutottam az előző részeket, mielőtt írni kezdtem. Remélem tetszeni fog ez a rövidke rész, jó olvasást! C:
Natasha
Annyira pocsékul éreztem magam, miután elköszöntem
Viktortól. Jó, előtte se voltam olyan jól, de most, hogy beszálltam Darell
kocsijába, hát elkapott a hányinger. Nem hiszem, hogy ő maga lenne az oka,
hanem inkább amiatt, hogy Castiel még nem tud róla. Istenem, el kéne neki
mondani, de annyira gyáva vagyok.
Bekapcsoltam a biztonsági övet, így tett Darell is,
majd elfordította a kulcsot, a motor azonnal felbőgött. Kitolatott egy
parkolóból, és rögtön hazafelé vette az irány. Végig csendesen vezetett, én sem
szólaltam meg. Csak meredtem ki az ablakon, ahogy elhaladunk egy-egy autó
mellett, vagy azok előznek meg minket. Úgy gondolom, arcom semleges volt, ám
valamit Darell még is észrevett, ezért rákérdezett.
- Jól vagy? – hangjában érződött az aggodalom és a
fáradtság. Na meg a kíváncsiság, és biztos voltam benne, hogy rá fog kérdezni.
Hogy mire? Viktorra.
Hümmögtem egy igen félét, ám Darell csak akkor
szólalt meg újra, amikor leparkolt a ház előtt.
- Az a fiú… - hirtelen elnémult, gondolom
meggondolta magát.
Persze, hogy lesett minket. Még is melyik fiú ülne a
seggén a kocsiban, miközben a kedvelt nőszemély egy másik fiúval beszélget.
Méghozzá, ha az a fiú alapból nem normális, és hajlamos az erőszakra. Na
mindegy. Viszont nem hagytam, hogy azon eméssze magát, hogy akkor még is milyen
beszélgetés zajlott le.
- Nem történt semmi. Csak egy búcsú tali volt –
hangom kedvesen hangzott, reménykedtem is, hogy sikerül így megszólalnom.
- Értem – megkönnyebbült sóhaj tört fel a torkából,
halványan el is mosolyodtam.
Amikor beléptem a házba, az otthonomba, már is
könnyebben lélegeztem, és úgy éreztem, hogy a kedvem is javult. Meg eszembe
jutott az alvás. Aludhatnék még egy kicsit, mielőtt találkozom Castiellel, hogy
ne úgy lásson, ahogy kinézek. Jó, annyira szörnyen nem festhetek, de azért egy
kis pihi nem árthat.
Levettem a cipőmet meg a kabátomat, és mielőtt
felmentem volna a szobámban, Darell felé fordultam. Ő még mindig fel volt
öltözve, engem nézett.
- Le kéne pihenned – aggódtam érte.
Még is hogy ne aggódtam volna érte, hisz régen
kedveltem, most is, csak nem úgy. Komolyan, el akarok szabadulni a problémáim
elől. Hagy meneküljek el, csak egy kicsit, pár napot. Úgy érzem, kimerültem.
- De te biztos jól vagy? – tette fel a kérdést, mire
magamra erőltettem egy mosolyt és bólintottam.
- Már jobban vagyok. De tényleg.
Az ágyamban feküdtem, amikor a telefonom rezegni
kezdett mellettem. Oldalamon feküdtem, befelé fordulva a fal felé. Castiel
hívott, és kettős érzés volt bennem. Fel akartam venni, beszélni akartam vele,
csak féltem, hogy megharagszik, amiért nem mondtam el előbb. Meg hiányzott
Castiel. A karjai között akartam pihenni. Érezni akartam a teste melegét
mellettem, ahogy a karjai közé zár, és apró csókokat hagy a homlokomon, hajamon.
Rettentően rossz érzés volt, hogy nem volt itt, ez annyira kínzott.
Végül a bátorság győzött, fogadtam a hívását,
fülemhez szorítottam a telót. Ahogy a hangját meghallottam, elkezdtem remegni.
Remegett mindenem, a karom, a lábam. A szívverésem felgyorsult, a pulzusom is a
magasba szökött.
Castiel hangja furcsa volt. Vagyis… Olyan mérges meg
aggódó. Nem tudom, kicsit zavarodott vagyok, főleg, hogy mindjárt kiesik a
szívem a helyéről.
Rákérdezett arra, hogyan érzem magam meg ilyenek.
Most akart velem találkozni, és éreztem, hogy valami nem stimmel. Eszembe
jutott olyan, hogy mi van, ha mástól tudta meg. Vagy még rosszabb. Maga
Darelltől tudta meg. Nem, akkor Darell elmondta volna. De azt mondta Cast, hogy
valamit mondania kell. Egy csepp boldogságot nem véltem felfedezni a hangjában.
Basszus, lehet csak nem vettem észre, mert már izzadok az idegességtől?
- Nekem is mondanom kell valamit – mondtam, miközben
felültem, és hátra fésültem a fekete hajamat az ujjaimmal. Istenem, de hiányzik
a vörös szín.
Visszakaptam magamra a cipőmet és a fekete
kabátomat, Darellel pedig nem foglalkoztam, biztosan elaludt már. Az ajtóban
lestem, mikor jön már Castiel. Nem kellett olyan sokat várnom. De amikor a
tekintetünk összekapcsolódott, elkapott a pánik, hogy el kell mondanom neki.
Nem tudom, miért reagálok így, nem direkt csinálom. Szaporábban lélegeztem, a
sírás kerülgetett, de voltam még olyan erős, hogy egy könnycseppet se ejtsek
el.
Kiléptem a hideg levegőre, becsuktam magam mögött az
ajtót és a pár méterre lévő Castiel felé siettem. Amikor elé álltam, jobban
megnéztem az arcát. Látszott rajta, hogy keveset aludt, de egy jó erős kávé
gondolom segített rajta. Zsebre dugott kezekkel bámult, miközben a szél
belekapott kócos vörös tincseibe.
Igyekeztem nyugodtnak mutatni magam, és amikor éppen
nem engem nézett, elkomorult a tekintetem, és némán sóhajtottam. De amikor a
szeme megtalált, próbáltam úgy mutatni magam, mint akinek kutya baja.
Egy kávézóban leültünk az egyik sarokba egy ablak
mellé. Rendeltünk kávét, és míg ki nem hozták, gondolkodtam, hogyan kezdhetnék
neki.
Eljött az a pillanat, amikor vagy tönkremegy az
életem (jó, lehet ez túlzás, de na), vagy pedig minden megoldódik. Vagy nem
tudom. Bizonytalan vagyok.
Miután a két kávét kihozták, én a poharamban lévő
folyadékot néztem. Castiel meg sem szólalt, mintha várt volna valamire. Van egy
olyan érzésem, hogy tudja.
- Figyi Castiel – kezdtem. Szemeimet rá szegeztem, s
nyeltem egy nagyot. – Sajnálom, hogy nem mondtam el, de… - megakadt bennem a
szó. Legurult a szemem Castielről, és a homlokomat ráncoltam.
De mi ez már? Mintha azt próbálnám bevallani neki,
hogy megcsaltam, de ilyenről szó sincs. Azt se akarom, hogy hirtelen ilyenen
kezdjen el gondolkozni, úgyhogy gyorsan ki kell böknöm a mondandóm.
- Darell, mi? – tette fel a kérdést úgy, mint aki tisztában
van egy s mással. Felsóhajtott. – Tudom.
Szemeim kitágultak, de nem néztem rá, hanem csak a
kávémat bámultam.
- A bátyád elmesélte – felelte a fejemben lévő
kérdésre.
- Az régen volt. Amikor újra találkoztunk, azt se tudtam
ki ő. Nem is emlékeztem rá – próbáltam menteni magam. Nem tudom mit mesélt neki
Benjamin. – Nem csaltalak meg vele – eszembe jutott, mi van, ha ilyen
hazugságokkal tömte tele a fejét. A bátyám annyira nem kedveli őt, szóval
kinézem belőle, hogy képes lenne ilyet tenni. – Esküszöm – hangom már
elvékonyodott, és a kitörni készülő sírás már fojtogatta a torkom. Úgy éreztem,
hogy fal fehérré válik az arcom, a szívem pedig olyan sebesen vágtatott, hogy
nem voltam biztos abban, hogy meg tudok e szólalni.
- Nézz rám – Castiel kedves hangja pici reményt
adott. Ezért óvatosan a szemeibe néztem. – Csak arról mesélj, miért nem
utasítottad el őt? Meg mi ez a dolog, hogy jegyesek vagytok? – éreztem, hogy
dühös.
- Nem vagyunk jegyesek. Az régen volt, egyáltalán
nem számít. Első kérdésedre válaszolva pedig… - ismét nyeltem egyet. –
Bűntudatom van – mellkasomra helyeztem az egyik tenyerem. – Iszonyatosan mar a
bűntudat. Annyira fáj a szívem, hogy valakit bántanom kell. Csak gondolj bele…
Évekig abban a tudatban élt, hogy velem fogja leélni az életét. Ő várt rám, de
én nem, teljesen elfelejtettem. Összetörni a szívét valakinek egyáltalán nem
mulatságos dolog.
Persze mindenkinek más ez. Valakinek könnyen megy,
valakinek nem. Nekem iszonyat nehéz, de nem menekülhetek el.
- Engem az nem érdekel, hogy érzi magát – éles hangja
fájt a szívemnek. Nem várom el azt, hogy átérezze Darell helyzetét, de akkor is
el kellett mondanom. – Akkor mi lesz? Vele akarod leélni az életedet? – kérdése
hallatán elakadt a levegőm. Azonnal tiltakozni kezdtem.
- Dehogy is – szemeim könnyesek voltak már, de
igyekeztem kipislogni. – Én nem úgy szeretem, ahogy téged.
Mielőtt bármit is mondhatott volna, kiabálni
kezdtem, akármennyire is fájt a torkom.
- Téged szeretlek Castiel! Hogy kérdezhetsz ilyet?
Szerinted képes lennélek csak úgy eldobni téged ennyi idő után? Van fogalmad
arról, mennyire boldog vagyok veled? – könnyeim potyogtak, és magasról
leszartam a körülöttem lévő embereket, akik már minket bámultak kíváncsi
tekintettel. – Követtem el hibákat, és te is. De az sosem jutott eszembe, hogy
kételkednék az irántad érzett szeretetemről. Bántottuk egymást, de túléltük –
zokogtam.
Elviselhetetlenül fáj. S annyira gyorsan vettem a
levegőt meg annyira nem gondolkodtam, hogy fogtam a kávés poharamat és a földre
vágtam.
- MONDOM, HOGY TÉGED SZERETLEK. MIÉRT NEM ÉRTED
MEG?! MIT TEGYEK, HOGY MEGÉRTSD?!
Úgy éreztem, nem kapok levegőt, és jelen pillanatban
nem tudtam megbánni azt, ahogy kikeltem magamból. Talán még Castiel is
meglepődött, ahogy viselkedtem.
Annyira vártam már ezt a részt! Létszi, ne hagyd abba, mert ez nagyon jó történet! :)
VálaszTörlésVárom a folytit!
Ennek nagyon örülök, és abba hagyni nem fogom. A következő részbe már belekezdtem, valószínűleg - ha minden jól alakul, akkor vasárnapra elkészülök vele. :3
TörlésVégre, már azt hittem megöregszem mire felkerül a követező rész! <3 *-*
VálaszTörlésCsak így tovább, nagyon jó a blogod! :)
Köszönöm szépen, igyekszem <3 :3
Törlés